hatás

Élet egy másik országban… Régóta gondolkodtam, hogy írok arról, hogyan változtak az emberi kapcsolataim, amióta elköltöztem, de valahogy folyton tartottam attól, hogy valaki magára veszi, akinek nem kéne, esetleg megsértek vele embereket. De átgondolva ez az egész nem is róluk szól, hiszen a változás az én életemben történt, így ennek fényében kell megosztanom a tapasztalatokat.

Adott a szituáció, hogy leélek 25 évet a szülőhazámban, összegyűjtöm magam köré a barátokat, haverokat, ismerősöket… Majd elköltözöm, és így 3 és fél év után azt kell mondjam, hogy a néhány kivételes embertől eltekintve senki sem maradt mellettem. Nem mondom, hogy mindez csak rajtuk múlott, minden kapcsolat megszakadásához mindkét fél “beleegyezése” kell. Azt is hozzá kell tennem, hogy a negatív hatású embereket én magam építettem le, de ennek is megvan az oka. Sokat dolgozom, kimerítő a munkám, folyamatos felelősségvállalás terhe van a vállamon. Emellett nyilván háztartást vezetek, párkapcsolatot építek, és egyszerűen úgy éreztem, hogy akik nem járulnak hozzá az életem épüléséhez, nem férnek már bele az időmbe. Akik egy helyben állnak, akik folyamatosan panaszkodnak, akiknek nincsenek terveik, nem lépnek előre semmiben, lekötik őket a függőségeik, valamint olyan dolgok, amik nekem kiesnek az érdeklődési körömből.

Mikor utoljára hazamentem, egy barátom megkérdezte, kikkel találkozom… Meglepetést okozott a válaszom, hiszen a kiköltözésem utáni első hazautazásom alkalmával minden napom elejétől a végéig be volt táblázva, hogy mindenki beleférjen, mindenkinek ajándékokat vásároltam, készültem… Ehhez képest sokan még minimális alkalmazkodásra sem voltak képesek annak ellenére, hogy évi 1-2 találkozó alkalmán kívül nincs sok lehetőség a velem való személyes kommunikációra. Szóval megkérdeztem magam, tényleg nekem kéne küzdenem azért, hogy láthassam őket? Arra jutottam, hogy nem.

Egy barátságot véleményem szerint nem nehéz fenntartani. Nem azt mondom, hogy naponta kell regényeket írnunk egymásnak, de azt senki se mondja, hogy valakinek mondjuk nincs 3 perce egy válaszra akár egy vagy két hónapig, majd gyakorlatilag az életemben történt fontos eseményeket ignorálva írni egy semmitmondó üzenetet… Van olyan ember, akivel ugyan nem írunk folyamatosan, de nyomon követjük egymás életét, és azért havi néhány levélváltás megtörténik, valamint folyton informáljuk egymást a bekövetkező változásokról, izgalmas dolgokról, és mindkét oldalon érezhető a másik iránti érdeklődés. Van olyan is, akivel napi kapcsolatban vagyok.

Van, hogy olyan az életem, hogy nem vagyok irkálós hangulatban, stresszes vagyok, nehezebb időszakon megyek keresztül, de sosem hagyom, hogy azt higgyék, elhanyagolom őket. Ilyenkor a legjobb az őszinteség, leírom, min megyek keresztül, és hogy emiatt ne számítsanak nagy aktivitásra tőlem az elkövetkezendő napokban, esetleg ha egy szavakban válaszolok, ne vegyék személyes sértésnek. Mindenkinek lehetnek rossz időszakai, de egy barátságban ezeket is illik megfelelő módon kezelni.

Aztán ott voltak azok is, akik ünnepek közeledtével váltak mindig aktívvá, és mikor már végre lehúztam volna őket az ajándék listámról, ismét ráiratták magukat a téma felhozásával. Ami részemről volt butaság, hiszen nem azért dolgozom keményen a pénzemért, hogy olyan emberekre költsem, akiket semmi más nem érdekel egyébként velem kapcsolatban már régóta.

Egyszerűen reálisnak kell lenni. Amikor azt veszem észre, hogy valakire mindig én írtam rá, mindig enyém volt az utolsó szó minden beszélgetésnél, akkor egyszerűen el kell engedni. Azokért az emberekért vagyok hálás, akik a mai napig mellettem állnak, érdeklődnek, kölcsönösen írunk egymásnak, nem hagyunk dolgokat szó nélkül és nem hanyagoljuk el egymást.

Valahol ez egy nehéz dolog, elköltözni, távol lenni a fontos emberektől, de legalább segít rájönni, kik a valódi barátaid.

férfiak és nők

Már megint itt vagyunk… Mégpedig azért, mert oda-vissza mennek folyamatosan az osztások arról, hogy milyen nőre vágynak a férfiak és milyen férfira vágynak a nők. Egyrészt szerintem ez nagyon relatív, szóval teljesen felesleges ilyen dolgokról általánosítani, másrészt pedig ugyan senki ne mondja már meg nekem, hogy én miért is nem vagyok elég jó a férfiaknak… Majd először engedjétek már meg, hogy jó legyek magamnak, aztán pedig azt, hogy megtaláljam azt a partnert, akinek pont úgy vagyok jó, ahogyan magamat szeretem. Szerintem ez itt a kulcs. Na de fejtsük ki.

Szóval mikor ilyeneket olvasok, hogy a nőnek az kell, hogy a férfi megjavítson mindent a háznál, meg lecsavarja a befőttes üveg tetejét… Komolyan? Persze jó, ha tudja, de azért ez nem alapja egy párkapcsolatnak. Valamint a kijelentések, miszerint a nők nem vágynak valakire, aki a konditeremben tölti az életét… Már miért ne lenne olyan, aki erre vágyik? Ugyanez visszafelé, amikor a férficsoport egy nagyokos tagja megmondja a tutit, miszerint senki sem vágyik miniszoknyás, ‘agyonsminkelt’ plázacicára… Tessék megengedni, hogy eláruljam, van, aki erre vágyok. És amennyiben én miniszoknyában és ‘agyonsminkelve’ vagyok boldog, engedtessék meg nekem ez a boldogság.

Elmondom mi az én álláspontom ezzel kapcsolatban. Általánosítani szerintem maximum olyan minőségben lehet, mint senki sem vágyik valakire, aki hűtlen. Senki sem vágyik olyanra, aki igénytelen, aki nem törődik a személyes higiéniával. De ezeken felül gyakorlatilag minden csak személyiség kérdése, nyilván aki nem vágyik plázacicára, az majd a megfelelő helyen fogja megkeresni élete párját, aki pedig nem vágyik izomkolosszusra, szintén nem a konditerem előtt állva fog megpróbálni pasit fogni.

Tényleg nagyon zavarnak már ezek a plázacica-izomkolosszus összehasonlítgatások, mintha csak ezek a szélsőségek léteznének, amiben agyatlan nők járják a bevásárlóközpontot szemben azokkal, akik otthon vezetik a háztartást 24/7, valamint feminin férfiak, akik csak magukkal és a testükkel vannak elfoglalva, meg az otthon mindent megjavító jó munkás emberek… Az összes ilyen idióta összehasonlítgatás kizárólag szélsőségekben gondolkodik, szóval jó lenne már végre befejezni ezt az ostoba üzengetést egyik nemtől a másiknak, mert egyrészt senki se üzenjen a férfiaknak az én nevemben, másrészt nekem se üzengessen egy baromarcú az egész férfi társadalom nevében, mert majd én azt eldöntöm, hogy mi tesz boldoggá és ehhez milyen partnert választok.

Bónuszként elárulom, hogy egy kiadós shopping után a miniszoknyámban és a sminkemben olyan vacsorát főzök, hogy a segged a földhöz vered a gyönyörtől.

Felháborodási

Tudom, hogy az internetekben mindenki nagyon éli a társkeresés témáját, és bár én nem élem, hiszen nem keresek társat, de a tapasztalataimat szeretném megosztani olyan emberekkel kapcsolatban, akik ennek ellenére mégis látnak bennem valamit.

Mint tudjátok, viszonylag hosszú ideje van párom, amit úgy feltétlenül nem szoktam hirdetni, nincs kinn Facebookon, hogy kapcsolatban vagyok, néha egy-egy közös kép megjelenik ugyan, de az is olyan beállítással, hogy csak az ismerőseim láthassák. Aki nem ismerősöm, néhány rólam készült képen kívül nem igazán láthat semmit az életemről, így látom jónak. Instagramon több képet osztok meg, de nem napi szinten spammelem tele a párkapcsolatom létezésének tényével, így ha valaki biztosra akarja tudni, bizony általában vissza kell tekernie a fotók között, hogy találjon rólunk képet. Ez az oka annak, hogy néha-néha – mostanában egyre gyakrabban – megtörténik az, hogy ismeretlen férfiak írnak rám ismerkedési szándékkal.

Sokuknál láttam arról készült leírásokat, mennyire odaadóak lennének ők egy kapcsolatban, milyen ritkák a normális lányok és ők bizony mennyire szeretnének egyet… Hogy hogyan kezelem ezeket az üzeneteket? Általában udvariasságból megköszönöm a bókot, majd hárítok azzal, hogy párkapcsolatban élek és nem tudom viszonozni az érdeklődését. Na már most… Szerintem ebben az esetben az azonnali visszavonulás lenne részükről a megfelelő, hiszen amennyiben én egy normális, párkapcsolatban élő lány vagyok, logikusnak látják azt, hogyha tovább próbálkoznak, megpróbálnak elvenni a páromtól, esetleg ez sikerülne is, akkor biztosan normális lány lennék? Segítek: nem, nem lennék az.

Utóbbi idők tapasztalatai majdnem hihetetlenek szinte. Egyik delikvens a szájjal történő kielégítés lehetőségével próbált elcsábítani, amiben állítólag nagyon tehetséges… Melyik univerzumban számít validnak egy tartós párkapcsolatot feladni azért, mert valaki jól tud esetleg p*nát nyalni?

Másik kategória a hitetlenkedő. Miután elutasítom, jelzem, hogy párom van, közli, hogy ő bizony ezt nem hiszi el. Kérdem én, mi oka lehet erre? Ronda vagyok egy párkapcsolathoz? Mi lehet arra magyarázat, hogy egy férfi nem hisz benne, hogy nekem valóban van már párom? Egyrészt nem hiszem, hogy megfelelő csajozási praktika, ha már gyakorlatilag az első beszélgetésben megpróbálja azt állítani, hogy hazudok az életemről. Sok mindent utálok, de ha valaki hazugnak nevez, az a főbűnök egyike. Másik… Tegyük fel, hogy valóban nem igaz. Nem az elutasítás a lényeg??? Az a fő, hogy én ettől az embertől semmit sem szeretnék. Akkor miért nem lehet szépen elfogadni a kudarcot és tovább állni…?

Ami pedig a legjobban felidegesít, ha valaki azt gondolja, már minden trükkjét bevetette, semmi sem hatott, akkor jöhet a pénz. Nem egy olyan férfi volt, aki azzal próbált hatni rám, hogyha az ő párja lennék, akkor nem engedné, hogy dolgozzak, nem kéne többé semmit csinálnom, mert a férfi a kenyérkereső. Gyakorlatilag megpróbálják úgy beállítani, hogy a barátom nem elég jó számomra, mert nem zár be a lakásba, hanem hagyja, hogy megkeressem és elköltsem a saját pénzemet. Értem én, bizonyos kultúrákban ez megfelelő, de én szeretek önálló lenni amennyire csak lehetséges, és egyáltalán nem hat meg, ki mennyire gazdag, senkinek a pénze miatt nem fogom feladni azt, amim van.

Amikor arra kerül a sor, hogy a hímnemű egyedek szapulják, miért is nem megy manapság a társkeresés egyszerűen, rendszeresen felhozzák, hogy a nők csak a pénzre mennek… A nőnek csak az számít, milyen vastag a pénztárcád, milyen az autód, mekkora a házad… Nem érzitek, hogy ti csináljátok ezt a nőkkel? Éppen egy napja történt meg, hogy egy úriember, aki állítólag a nagy szerelmet és a “normális” lányt keresi, a gazdagságával próbált elcsábítani, és pénzösszeget ajánlott azért, hogy vele legyek, emellé képeket küldött magáról, a “fullos” motorjáról, stb. Miután magatok próbáljátok ráerőltetni a nőkre a pénzeteket, felhasználni mint társkeresési előny, később miért sírtok, ha csak olyan lányokat kaptok, akiknek ennyi számít? Aztán sírtok a blog posztokban, kommentekben, nyilvánosan, fennhangon, hogy “ejj ezek a mai lányok”… De ha mi mind megosztanánk a privát üzeneteket, amiket tőletek kapunk, mindenki rájönne, hogy a pénzen kívül semmitek nincs, amit nyújtani tudnátok. (TISZTELET A KIVÉTELNEK BLA BLA)

Tanulság: az elutasítást el kell fogadni, ha van a lánynak párkapcsolata, ha nincs. Tartsátok tiszteletben a szerelmeket. Akármennyire próbálod belém magyarázni, hogy helyesebb vagy, mint a párom, hogy jobb a tested, hogy több a pénzed, dolgozd fel, nem te vagy mellettem, amikor beteg vagyok. Nem te mosod el az edényeked, ha fáradt vagyok. Nem te adsz a macskámnak enni, nem te porszívózol ki, ha épp úgy adódik, nem te voltál mellettem jóban és rosszban az elmúlt x időszakban, hanem Ő. És végezetül, ne próbálj meg a szaros pénzeddel egy prostituált szintjére lealacsonyítani, nem ez az útja, hogy az ember szerelmet találjon.

Mi van velem

Már megint nem írtam jó sokáig, valamiért szinte minden posztom így kellene, hogy kezdődjön…

Igazából tényleg olyan lettem, mint egy jó háziasszony, azzal a különbséggel, hogy a háztartás vezetése mellett azér még dolgozom is, de a hétvégéim gyakorlatilag kizárólag főzéssel, takarítással, mosogatással, mosással telnek. Nem panaszkodom persze, csak tényként írom.

Mostanában foglalkoztat annak a gondolata, hogy hogyan kéne a szobámat valamilyen szinten rendezetté, letisztulttá tenni, egyszerűen nem látom át a káoszt, nem tetszik. Nagyon zavar a rengeteg felhalmozott ruha, amivel még nem is lenne baj, az a probléma, hogy egyszerűen nincs alkalom használni őket, de ugyanez elmondható cipőkre, táskákra. Fáj a szívem azokért a kiváló minőségű, szuper cuccokért, amik nem kapnak elég teret az éleetmben, például a nyári ruhák, amiket szinte egyáltalán nem volt alkalmam hordani, ugyanis idén még annyi nyár sem volt Londonban, mint tavaly. Talán összesen ha két hétig volt nyári jellegű időjárás… Ugyanez a cipőkkel, az elegáns magassarkúim talán évi 1-2x kapnak lehetőséget tündökölni, ami igazán szomorú.

Mielőtt elfelejtem, ami még történt: augusztusban az első évfordulónkat ünnepeltük. Étterembe mentünk, sztéket ettünk, és nem mondom, hogy szívesen élném így a mindennapjaim, de azért érdekes tapasztalat volt. Jobban szeretem az átlagos hétköznapjainkat együtt, mint az ilyen túlságosan agyontervezett programokat. Ha nem az évforduló lett volna, és nem lett volna lefoglalva a hely, biztosan inkább ágyban töltöttem volna a napot, ugyanis előtte való éjjel semmit sem sikerült aludnom így nagyon kimerült voltam egész nap, ami visszavett az ünnep élvezhetőségéből. Mindenesetre aki esetleg érdeklődik, a kapcsolatunk továbbra is kiválóan működik, gyakorlatilag vitáink sincsenek, néhány hisztimtől eltekintve, vagy az övétől.

A munkahelyemmel kapcsolatban annyit, hogy minél tovább dolgozom itt, annál jobban eszmélek rá arra, hogy mennyire működik ez a hely a professzionalitást meg sem közelítő szinten. A nem egyenlő bánásmód hihetetlen szinteket ér el, vicc kategória az egész. Azt pedig már most megfogadtam, ha egy napon új munka után nézek, az első kérdésem az lesz, hogy hány szabadnap jár egy évben a munkavállalóknak, ugyanis ha még egyszer 18 napot ajánlanak egy évre, akkor hazasétálok bármilyen állásinterjúról. Kérem a 28 napomat, ami megillet. Sóher, szarrágó hely, akik levonják a bank holidayeket és a karácsonyi zárvatartást, egyszerűen felháborító az egész rendszer és 18 nap semmire sem elég… Semmire.

Phuket utáni visszatérés

Miután 10 napig azon gondolkodtam, hogyan tudnék karriert építeni Phuketen és soha többé vissza sem térni Londonba, végül is úgy alakult, hogy mégis itt vagyok újra. Ha egy fokkal bátrabb lennék, tényleg belevágnék a dologba, és távoznék, mert kezdem végtelenül unni ezt az életet, időjárást, munkát, embereket, és mindent, ami itt körülvesz. Nyilván ott sem tökéletes minden, az orosz turisták tömkelege kifejezetten irritáló, de azért rengeteg dolog van, ami kárpótol, és ami megérné azt, hogy az ember egy ilyen helyen is gyűjtsön valamennyi élettapasztalatot.

Az egyik leggyűlöltebb érzés számomra az – és ezt már sokszor hangoztattam -, hogy amíg korábban, amíg Magyarországon éltem, lett volna időm nyaralni, de pénzem nem, addig itt hiába van pénzem, időm nincs. A munkahelyem a szabadnapok számából vonja le az összes bank holidayt és a karácsonyi időszakban bekövetkező zárást, így összesen 18 napom marad egy teljes évre, amiből gazdálkodhatok… Ebből 9 munkanapot játszottam el a phuketi nyaralásra, amit szerencsésen véghez tudtam vinni azáltal, hogy két bank holiday is benne foglaltatott az időszakban, így végül is igen hosszú időre léphettem le, viszonylag kevés nap felhasználásával.

Viszont azért ezek mellett elég siralmas, mennyire kevés napom van az év hátralévő részére, és ehhez képest mennyi tervem…

Összességében a nyaralás szuper volt, sok helyen jártunk, hajókáztunk, rengeteget zabáltam, fürödtünk a tengerben, medencében, elefánton is ültem (nem igazán akartam, és nem is volt túl pozitív élmény számomra, de végtére is nem bánom), tigrist simogattunk, botanikus kertben gyönyörködtünk, kenuztunk, és még sok sok mindennel töltöttük az időnket.

Sok helyen olvastam korábban, hogy érdemes minden nap reggel és este meginni valami töményet, gyomortisztítás végett, mert “elkerülhetetlen” egy kisebb-nagyobb gyomorfertőzés, ha az ember errefelé nyaral. Jelentem, bár vittem magammal egy kis üveg vodkát, ki sem nyitottam, és semmilyen ilyen problémám nem akadt. Sok étteremben ettünk, utcai árusoknál is, szóval nem mondhatom, hogy nagyon elővigyázatos voltam, de szerintem ha az ember turistaközpontban nyaral, akkor annyira nem kell aggódnia, mint ahogy azt az internetek írják. Rémisztgetik itt a jó népet.

Egyébként még olyan étterem is volt a közelben, ahol gulyás levest lehetett kapni, persze nem ettem, de azért mókás szerintem. Kizárólag thai ételeket ettem, ha már itt jártam, adtam az érzésnek, nem vagyok az a mindenhol pizzát meg hamburgert zabáló ember, rengeteg finom újdonságot kipróbáltam – persze azért a biztonságos határokon belül, ami nem volt bizalomgerjesztő, azt inkább nem vettem meg.

A legszuperebb étkezési lehetőség a templom körül lévő piacon volt (Karon Beachen voltunk), ahol fillérekért adták a frissen sült ételeket, úgyhogy ha valaki erre jár, mindenképp ajánlom figyelmébe a piacot, de érdemes megnézni melyik napokon van nyitva, mert csak két nap a héten, és az is csak akkor, ha aznap nem esett az eső – épp emiatt egy nap sajnos el is maradt, pedig már nagyon készültünk rá.

Nem véletlen beszélek ennyit a kajáról, tényleg nagyon sokat ettem, amit “szerencsére” mások is észrevettek, ugyanis legalább öt kollégám adta a tudtomra, hogy híztam… Öröm ilyen csodálatosan őszinte helyen dolgozni. :D

A hotel egyébként fantasztikus volt, a szobánk erkélyéről közvetlenül a medencébe lehetett bemászni, amit imádtam. A személyzet nagyon kedves, de úgy egyébként a thai emberek rendkívül kedvesek, beszélgetősek (amit egyébként annyira nem értékeltem:D), segítőkészek, de azért nem árt vigyázni ezzel a segítőkészséggel, mert sokszor átverős helyzetbe lehet kerülni a taxisokkal, akik idegenvezetést ajánlgatnak. Rendszeresen megpróbálnak rávenni arra, hogy különböző ékszeres-szuveníres shopba legyen kötelező bemennünk, persze ingyen, semmit sem kell venni, de ők kapnak érte valami “jutalmat”. Egyszer eljátszottuk, utána már óvatosabbak voltunk ezzel a dologgal.

Tényleg minden nagyszerű volt, ha tehetném, akár már most indulnék vissza. A svédasztalos reggelit pedig külön hiányolom, igazán boldoggá tenne, ha itthon is biztosítana számomra valaki hasonló lehetőségeket. :D

Az egyetlen dolog, amit hiányoltam, az csak a párom volt, biztos vagyok benne, hogy nagyon élvezte volna, ha ott lehet. Talán legközelebb lehetőségünk lesz együtt eljutni ide.

Még néhány képet beszúrok, aki esetleg több képet is megnézne, az megteheti instagramon, vagy a facebookomon.

Káros hatások

Vegyük a tényt, hogy öregszünk. Öregszem én is, bármennyire is próbálom figyelmen kívül hagyni. Ezzel együtt próbálkozom bölcsebb lenni, igyekszem mindent megtenni annak érdekében, hogy a szervezetemet minél kevesebb káros hatás érje annak érdekében, hogy a fiatalság illúzióját minél tovább megőrizhessem. Miről is beszélek?

Tudjátok, mint mindenkinek, nekem is vannak barátaim, ismerőseim. Látom a különbségeket az egyes emberek között az alapján, hogy milyen életet élnek. Látom a különbséget köztem és köztük, tisztában vagyok a káros szenvedélyeikkel, nagyjából azzal is, hogy tesznek-e az egészségükért, ha igen, mit. Ez egy összetett dolog, olyasmi, mint amikor valaki a testén szeretne alakítani, ezért lejár az edzőterembe, eljár futni, viszont mellé összezabálja a hűtő tartalmát, meg a bolygó összes édességét. Egyszerűen látni kell azt, hogy semmi sem működik, ha nem teszünk meg mindent a dolog érdekében.

Nem mondom azt, hogy “ne egyél édességet”, de nyilván mindennel mértéket kell tartani, meg kell találni a bizonyos egyensúlyt. De egyébként ez most nem a súlyvesztésről szól, semmi ilyesmiről, ezt csak példának hoztam. Ez magáról az életről szól, arról, hogy nyilván valamennyit számít a genetika, de az,  hogy a tested, az arcod milyen ütemben öregszik, ahhoz te magad is jócskán hozzájárulsz.

Sok ismerősöm sajnos teljesen vakon van a témával kapcsolatban, észre sem veszik, ahogyan a kor előrehaladtával mind a külsejük, mind pedig a szellemi képességeik rohamosan leépülnek a káros életvitelük folytán. Persze nem vagyok én igazságosztó, nem mondom, hogy tilos bulizni, tilos alkoholt inni, hiszen néha napján velem is megesik. Természetesen nem tenném ezt minden nap, vagy minden héten, már nem is teszem havonta sem… Egyszerűen megszűnt az igényem erre, tökéletesen elvagyok évi 4-5 alkalommal, amikor kikapcsolódom ilyen téren. Sajnálom, hogy a legtöbben akkor fognak ráébredni, milyen károkat okoztak önmagukban, amikor már késő lesz, és az állapot visszafordíthatatlan. Az alkohol rendszeres fogyasztása rendkívül rombolja a szervezetet, kívül-belül. A körülöttem rendszeresen alkoholt fogyasztók és füvező embereket elnézve hálát adok a magasságosnak, hogy engem sosem ragadott magával semmilyen függőség, a szemem előtt épülnek le minden téren. Huszonévesen az ember nem gondol semmire, nem gondol az öregedésre, a jövőre, egyszerűen csak élvezni akarja az életet, de milyen áron?

Én sem vagyok szent, volt idő, amikor heti szinten eljártunk szórakozni, majd hulla fáradtan dőltem be az ágyba, ahogy voltam… Ha visszamehetnék az időben, jól pofán verném magam azért, hogy oly sokszor kihagytam a sminklemosást, hidratálást. Komolyan… Ne legyetek ilyen hülyék, mint én voltam, az arcotok az első dolog, amit mindenki meglát, szánjatok időt a bőrápolásra. Szánjatok időt önmagatokra, a fiatalságotok megtartásának munkálkodásával töltsétek néha napján azt az időt, amit egyébként az önpusztításra szánnátok. NEM menő azt mondani a haveroknak, hogy csak három-négy órát aludtatok… Igen, túléled pár óra alvással, nem erről van szó, de hosszú távon belerokkansz, és azt veszed észre, hogy 30 évesen majd 40-nek néznek, és csodálkozol, miért.

Ha tele vagyok teendőkkel, akkor is próbálom rákényszeríteni magam a napi 8 óra alvásra. Mindegy mi történik, tudom, hogy erre a testemnek szüksége van. Néha vannak olyan időszakok az életemben, amikor valami miatt küzdenem kell az elalvással, ezeket pedig annyira borzasztóan élem meg, hiszen tudom, milyen kárt teszek magamban.

Kedves ismerőseim, ismeretlenek, komolyan. Eljön az a kor, amikor ki kell nyitni a szemeteket, rájönni, hogy egy életetek van, és abból kell kihozni a lehető legjobbat. Persze kinek mi a legjobb… Nem vagyok én senki, hogy megmondjam, de lehet az életben kellemes pillanatokat találni anélkül is, hogy alkoholmámorban, bódulatban lennétek, majd a felére nem is emlékeztek. Tudom jól, sokan küzdötök depresszióval, pánik betegséggel, jó magam sem szűkölködöm a mentális problémákban, de az önpusztítás nem megoldás. Ha öregek és csúnyák lesztek a káros életmód folytán, az biztosan nem oldja meg a problémáitokat, és boldogabbak sem lesztek, maximum még károsabb dolgokra lesz szükségetek ahhoz, hogy elfeledjétek az egyébként boldogtalannak ítélt életeteket.

Ha tanácsot kéne adnom, azt mondom, főzzetek, süssetek, kevés dolog tud olyan jó érzéssel eltölteni, mint amikor létrehoztok valami nagyon finomat. (ez most egyébként úgy hangzott, mintha ötvenéves lennék:D) Keressetek hobbit. Én pl. nagyon szeretek sminkelni (akár csak önmagam kedvéért, itthon, próbálgatni új dolgokat), szépen felöltözni, szobát dekorálni… Gondoskodjatok egy kisállatról felelősségteljesen – kevés dolog ad több boldogságot az életben, mint egy háziállat. Beszélgessetek valakivel, aki fontos számotokra, egy kávé, tea, vagy süti mellett, ez értékesebb lesz, mint lehányni egymás cipőjét hétvégén. Én káros szenvedélyként állandóan vásárolok, ez is rossz, de legalább nem pusztítja a külsőmet/belsőmet, csak a bankszámlámat. Viszont mértéket tartok ebben is, sosem fordul elő, hogy ne lenne pénzem a hónap végén, és emiatt izgulnom kelljen.

Kevés emberrel vagyok közeli kapcsolatban, ők szerencsére nagyjából mind olyan életet élnek, hogy nem igazán kell aggódnom miattuk. Csak egyszerűen kikívánkozott ez belőlem, mert elborzadok nap mint nap, hogy emberek, akikkel nem vagyok olyan közeli kapcsolatban, mennyire bután élik az életüket, mennyire nem törődnek semmivel, csak az élvezetek hajszolásával, aminek sosem valódi élvezet a végeredménye. Szomorúvá tesz ez az egész. Mindenesetre én a továbbiakban is igyekszem olyan életet élni, hogy ne kelljen akkor kétségbe esnem, amikor már túl késő.