Phuket utáni visszatérés

20

Miután 10 napig azon gondolkodtam, hogyan tudnék karriert építeni Phuketen és soha többé vissza sem térni Londonba, végül is úgy alakult, hogy mégis itt vagyok újra. Ha egy fokkal bátrabb lennék, tényleg belevágnék a dologba, és távoznék, mert kezdem végtelenül unni ezt az életet, időjárást, munkát, embereket, és mindent, ami itt körülvesz. Nyilván ott sem tökéletes minden, az orosz turisták tömkelege kifejezetten irritáló, de azért rengeteg dolog van, ami kárpótol, és ami megérné azt, hogy az ember egy ilyen helyen is gyűjtsön valamennyi élettapasztalatot.

Az egyik leggyűlöltebb érzés számomra az – és ezt már sokszor hangoztattam -, hogy amíg korábban, amíg Magyarországon éltem, lett volna időm nyaralni, de pénzem nem, addig itt hiába van pénzem, időm nincs. A munkahelyem a szabadnapok számából vonja le az összes bank holidayt és a karácsonyi időszakban bekövetkező zárást, így összesen 18 napom marad egy teljes évre, amiből gazdálkodhatok… Ebből 9 munkanapot játszottam el a phuketi nyaralásra, amit szerencsésen véghez tudtam vinni azáltal, hogy két bank holiday is benne foglaltatott az időszakban, így végül is igen hosszú időre léphettem le, viszonylag kevés nap felhasználásával.

64

Viszont azért ezek mellett elég siralmas, mennyire kevés napom van az év hátralévő részére, és ehhez képest mennyi tervem…

Összességében a nyaralás szuper volt, sok helyen jártunk, hajókáztunk, rengeteget zabáltam, fürödtünk a tengerben, medencében, elefánton is ültem (nem igazán akartam, és nem is volt túl pozitív élmény számomra, de végtére is nem bánom), tigrist simogattunk, botanikus kertben gyönyörködtünk, kenuztunk, és még sok sok mindennel töltöttük az időnket.

Sok helyen olvastam korábban, hogy érdemes minden nap reggel és este meginni valami töményet, gyomortisztítás végett, mert “elkerülhetetlen” egy kisebb-nagyobb gyomorfertőzés, ha az ember errefelé nyaral. Jelentem, bár vittem magammal egy kis üveg vodkát, ki sem nyitottam, és semmilyen ilyen problémám nem akadt. Sok étteremben ettünk, utcai árusoknál is, szóval nem mondhatom, hogy nagyon elővigyázatos voltam, de szerintem ha az ember turistaközpontban nyaral, akkor annyira nem kell aggódnia, mint ahogy azt az internetek írják. Rémisztgetik itt a jó népet.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Egyébként még olyan étterem is volt a közelben, ahol gulyás levest lehetett kapni, persze nem ettem, de azért mókás szerintem. Kizárólag thai ételeket ettem, ha már itt jártam, adtam az érzésnek, nem vagyok az a mindenhol pizzát meg hamburgert zabáló ember, rengeteg finom újdonságot kipróbáltam – persze azért a biztonságos határokon belül, ami nem volt bizalomgerjesztő, azt inkább nem vettem meg.

A legszuperebb étkezési lehetőség a templom körül lévő piacon volt (Karon Beachen voltunk), ahol fillérekért adták a frissen sült ételeket, úgyhogy ha valaki erre jár, mindenképp ajánlom figyelmébe a piacot, de érdemes megnézni melyik napokon van nyitva, mert csak két nap a héten, és az is csak akkor, ha aznap nem esett az eső – épp emiatt egy nap sajnos el is maradt, pedig már nagyon készültünk rá.

96

Nem véletlen beszélek ennyit a kajáról, tényleg nagyon sokat ettem, amit “szerencsére” mások is észrevettek, ugyanis legalább öt kollégám adta a tudtomra, hogy híztam… Öröm ilyen csodálatosan őszinte helyen dolgozni. :D

A hotel egyébként fantasztikus volt, a szobánk erkélyéről közvetlenül a medencébe lehetett bemászni, amit imádtam. A személyzet nagyon kedves, de úgy egyébként a thai emberek rendkívül kedvesek, beszélgetősek (amit egyébként annyira nem értékeltem:D), segítőkészek, de azért nem árt vigyázni ezzel a segítőkészséggel, mert sokszor átverős helyzetbe lehet kerülni a taxisokkal, akik idegenvezetést ajánlgatnak. Rendszeresen megpróbálnak rávenni arra, hogy különböző ékszeres-szuveníres shopba legyen kötelező bemennünk, persze ingyen, semmit sem kell venni, de ők kapnak érte valami “jutalmat”. Egyszer eljátszottuk, utána már óvatosabbak voltunk ezzel a dologgal.

IMG_20170422_160829_HDR

Tényleg minden nagyszerű volt, ha tehetném, akár már most indulnék vissza. A svédasztalos reggelit pedig külön hiányolom, igazán boldoggá tenne, ha itthon is biztosítana számomra valaki hasonló lehetőségeket. :D

Az egyetlen dolog, amit hiányoltam, az csak a párom volt, biztos vagyok benne, hogy nagyon élvezte volna, ha ott lehet. Talán legközelebb lehetőségünk lesz együtt eljutni ide.

Még néhány képet beszúrok, aki esetleg több képet is megnézne, az megteheti instagramon, vagy a facebookomon.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

68

IMG_20170418_143246_HDR

Káros hatások

Vegyük a tényt, hogy öregszünk. Öregszem én is, bármennyire is próbálom figyelmen kívül hagyni. Ezzel együtt próbálkozom bölcsebb lenni, igyekszem mindent megtenni annak érdekében, hogy a szervezetemet minél kevesebb káros hatás érje annak érdekében, hogy a fiatalság illúzióját minél tovább megőrizhessem. Miről is beszélek?

Tudjátok, mint mindenkinek, nekem is vannak barátaim, ismerőseim. Látom a különbségeket az egyes emberek között az alapján, hogy milyen életet élnek. Látom a különbséget köztem és köztük, tisztában vagyok a káros szenvedélyeikkel, nagyjából azzal is, hogy tesznek-e az egészségükért, ha igen, mit. Ez egy összetett dolog, olyasmi, mint amikor valaki a testén szeretne alakítani, ezért lejár az edzőterembe, eljár futni, viszont mellé összezabálja a hűtő tartalmát, meg a bolygó összes édességét. Egyszerűen látni kell azt, hogy semmi sem működik, ha nem teszünk meg mindent a dolog érdekében.

Nem mondom azt, hogy “ne egyél édességet”, de nyilván mindennel mértéket kell tartani, meg kell találni a bizonyos egyensúlyt. De egyébként ez most nem a súlyvesztésről szól, semmi ilyesmiről, ezt csak példának hoztam. Ez magáról az életről szól, arról, hogy nyilván valamennyit számít a genetika, de az,  hogy a tested, az arcod milyen ütemben öregszik, ahhoz te magad is jócskán hozzájárulsz.

Sok ismerősöm sajnos teljesen vakon van a témával kapcsolatban, észre sem veszik, ahogyan a kor előrehaladtával mind a külsejük, mind pedig a szellemi képességeik rohamosan leépülnek a káros életvitelük folytán. Persze nem vagyok én igazságosztó, nem mondom, hogy tilos bulizni, tilos alkoholt inni, hiszen néha napján velem is megesik. Természetesen nem tenném ezt minden nap, vagy minden héten, már nem is teszem havonta sem… Egyszerűen megszűnt az igényem erre, tökéletesen elvagyok évi 4-5 alkalommal, amikor kikapcsolódom ilyen téren. Sajnálom, hogy a legtöbben akkor fognak ráébredni, milyen károkat okoztak önmagukban, amikor már késő lesz, és az állapot visszafordíthatatlan. Az alkohol rendszeres fogyasztása rendkívül rombolja a szervezetet, kívül-belül. A körülöttem rendszeresen alkoholt fogyasztók és füvező embereket elnézve hálát adok a magasságosnak, hogy engem sosem ragadott magával semmilyen függőség, a szemem előtt épülnek le minden téren. Huszonévesen az ember nem gondol semmire, nem gondol az öregedésre, a jövőre, egyszerűen csak élvezni akarja az életet, de milyen áron?

Én sem vagyok szent, volt idő, amikor heti szinten eljártunk szórakozni, majd hulla fáradtan dőltem be az ágyba, ahogy voltam… Ha visszamehetnék az időben, jól pofán verném magam azért, hogy oly sokszor kihagytam a sminklemosást, hidratálást. Komolyan… Ne legyetek ilyen hülyék, mint én voltam, az arcotok az első dolog, amit mindenki meglát, szánjatok időt a bőrápolásra. Szánjatok időt önmagatokra, a fiatalságotok megtartásának munkálkodásával töltsétek néha napján azt az időt, amit egyébként az önpusztításra szánnátok. NEM menő azt mondani a haveroknak, hogy csak három-négy órát aludtatok… Igen, túléled pár óra alvással, nem erről van szó, de hosszú távon belerokkansz, és azt veszed észre, hogy 30 évesen majd 40-nek néznek, és csodálkozol, miért.

Ha tele vagyok teendőkkel, akkor is próbálom rákényszeríteni magam a napi 8 óra alvásra. Mindegy mi történik, tudom, hogy erre a testemnek szüksége van. Néha vannak olyan időszakok az életemben, amikor valami miatt küzdenem kell az elalvással, ezeket pedig annyira borzasztóan élem meg, hiszen tudom, milyen kárt teszek magamban.

Kedves ismerőseim, ismeretlenek, komolyan. Eljön az a kor, amikor ki kell nyitni a szemeteket, rájönni, hogy egy életetek van, és abból kell kihozni a lehető legjobbat. Persze kinek mi a legjobb… Nem vagyok én senki, hogy megmondjam, de lehet az életben kellemes pillanatokat találni anélkül is, hogy alkoholmámorban, bódulatban lennétek, majd a felére nem is emlékeztek. Tudom jól, sokan küzdötök depresszióval, pánik betegséggel, jó magam sem szűkölködöm a mentális problémákban, de az önpusztítás nem megoldás. Ha öregek és csúnyák lesztek a káros életmód folytán, az biztosan nem oldja meg a problémáitokat, és boldogabbak sem lesztek, maximum még károsabb dolgokra lesz szükségetek ahhoz, hogy elfeledjétek az egyébként boldogtalannak ítélt életeteket.

Ha tanácsot kéne adnom, azt mondom, főzzetek, süssetek, kevés dolog tud olyan jó érzéssel eltölteni, mint amikor létrehoztok valami nagyon finomat. (ez most egyébként úgy hangzott, mintha ötvenéves lennék:D) Keressetek hobbit. Én pl. nagyon szeretek sminkelni (akár csak önmagam kedvéért, itthon, próbálgatni új dolgokat), szépen felöltözni, szobát dekorálni… Gondoskodjatok egy kisállatról felelősségteljesen – kevés dolog ad több boldogságot az életben, mint egy háziállat. Beszélgessetek valakivel, aki fontos számotokra, egy kávé, tea, vagy süti mellett, ez értékesebb lesz, mint lehányni egymás cipőjét hétvégén. Én káros szenvedélyként állandóan vásárolok, ez is rossz, de legalább nem pusztítja a külsőmet/belsőmet, csak a bankszámlámat. Viszont mértéket tartok ebben is, sosem fordul elő, hogy ne lenne pénzem a hónap végén, és emiatt izgulnom kelljen.

Kevés emberrel vagyok közeli kapcsolatban, ők szerencsére nagyjából mind olyan életet élnek, hogy nem igazán kell aggódnom miattuk. Csak egyszerűen kikívánkozott ez belőlem, mert elborzadok nap mint nap, hogy emberek, akikkel nem vagyok olyan közeli kapcsolatban, mennyire bután élik az életüket, mennyire nem törődnek semmivel, csak az élvezetek hajszolásával, aminek sosem valódi élvezet a végeredménye. Szomorúvá tesz ez az egész. Mindenesetre én a továbbiakban is igyekszem olyan életet élni, hogy ne kelljen akkor kétségbe esnem, amikor már túl késő.

Mi várható?

rilakkuma-wallpaper-july

Hamarosan eljön a holiday ideje, amire már igencsak szükségem van, tekintve a lelki állapotom az utóbbi időben. Április 13-án fogok Budapestre érkezni, ahol össz-vissz két napom lesz, mielőtt Thaiföld felé veszem az irányt, ahonnan április 27-én térek vissza ismét szülőhazámba, majd három nap után vissza Londonba. Egész  hosszú időt leszek távol, amiből igen keveset fogok ténylegesen otthon tölteni. Látjátok, micsoda szerencse, hogy nincs túl sok barátom, így nem nagyon kell azon agyalnom, kit hogy tudnék beszorítani ebbe az 5 napba, ami rendelkezésemre áll. Az sokkal nagyobb gondot okoz, hogy fogom azt a sok cukrászdát, gyorséttermet és egyéb jóságot belepréselni, aminek mindenképp szükségét érzem, hogy felfaljam az árukészletét.

Szeretnék egyébként nyáron is elutazni pár napra valahova a kedves partneremmel – ha már ide édesanyámmal utazok -, de elmondhatatlanul körülményes a vízum igénylés, egyszerűen utálok utána járkálni az ilyen dolgoknak. Azt hiszem ezt érzem az egyetlen valódi hátrányának annak, hogy nigériai származású barátom van, mert ilyen útlevéllel sehova sem lehet normálisan elutazni. Esélyem sincs meglepetés repülőjegy vásárlásra, random, spontán utazásokra… Nehéz az élet. :D

Megígérem, fogok majd bejegyzést készíteni a thaiföldi utazásról, elvileg lesz nálam laptop, de azt nem ígérem, hogy már ott posztolni fogok – bár ki tudja. Az viszont biztos, hogy instagramra fogok feltenni rengeteg képet, így aki szeretne elsőként értesülni mindenről, kövessen instagramon zombieyanos néven (oldalt megtaláljátok itt is), vagy akár snapchaten, ahol még több hülyeségről fogok képet, videót készíteni (snapchat név szintén zombieyanos).

Ennyit az elkövetkezendő időszakomról. Addig is sok tennivalóm van még, meg kell találnom a létező összes itthon fellelhető hordozható töltőt (kettő is van), vennem kéne még egy jobb minőségűt, rá kell lelnem a fényképezőmre, kábellel együtt (ez nehéz lesz), be kéne szereznem egy szelfibotot – miért ne? -, valamint ki kéne próbálnom hátha egy hard reset megoldja a telefonom összes problémáját, de előtte mindent le kell mentenem a laptopomra… Primarkba is elmegyek még legalább egyszer, hátha gyártottak egy fürdőruhát, amire feltétlen szükségem lesz.

Koreai kozmetikumok

IMG_20170301_135139_HDR

Megfogalmazódott bennem egy igen negatív poszt gondolata, de mivel szeretnék valamiféle egyensúlyt fenntartani, ezért most inkább egy könnyed ajánlóval jövök.

Előző hónapban ellenőriztem a bankszámlám hogylétét, és mivel kedvező adatokat mutatott, így megleptem magam néhány új koreai cukisággal, amire régóta vágytam. Sajnos rengeteg dolog van, amire régóta vágyom, így próbálom leginkább a valós igényeimhez kialakítani, hogy mire is ruházzak be. Különösen azt szeretem, hogy mindig kapok néhány tesztert a rendeléseim mellé, ami egyébként hasznos, sokan nem használják a tesztereket, ami számomra érthetetlen, én pl. így találtam rá a bolygó legjobb BB krémére (számomra), és amióta rátaláltam, az alapozót teljesen el is hagytam, mert ez a krém mindent megad, amire az arcom kinézetével kapcsolatban vágyom. Mutatom is miről beszélek:

512wv4ecbqlFőleg olyanoknak ajánlom, akik a szép fehér bőr megtartásán, fokozásán dolgoznak. Egyébként szemmel látható, mennyit fehéredett a bőröm, amióta koreai krémeket használok, a korábbi BB krémem és alapozóm, ami passzolt a színemhez, mára már nagyon távol van tőlem. Na de nézzük a három terméket, ami miatt a bejegyzés született.

  1. Purin Peach Pact

IMG_20170301_135224_HDRSzerintem a neve így elsőre elég megtévesztő, mert a “peach” szó miatt én arra gondoltam, hogy esetleg ez egy pirosító, vagy akármi más, ami az arc üde színezéséhez köthető. Egészen a bejegyzéseim kezdetéig próbáltam rájönni, mihez is köthető az elnevezés, majd egy bejegyzésben ráleltem, hogy állítólag barack illata van. Teszteltem. Valóban. Bár szerintem ez valahol pont egy teljesen lényegtelen információ egy púderrel kapcsolatban, de mindegy, tudom én, hogy a koreaiak adnak a részletekre, szóval jelentem, tényleg barack illatú. Igazából azért vettem meg, mert kifogyóban van a MAC púder, amit egyébként használok, és kíváncsi voltam lenne-e valamilyen olcsóbb alternatíva, mert most igazán nincs kedvem nagyobb összeget kiadni púderre. Örömmel tapasztaltam, hogy a Jigglypuff képével ellátott kisIMG_20170301_135242_HDR púder szépen teszi a dolgát, Tony Moly és a Pokémon közös szerelemgyereke nem okoztak csalódást számomra. Összességében elégedett vagyok, a világosabbik kiadása jól passzol a bőröm színéhez, úgy vélem, érdemes kipróbálni. Az egyetlen aggodalmam, ami miatt napokig halogattam a kipróbálását, az Jigglypuff képe a púderben, mert egyszerűen fáj a szívem az ilyen gyönyörű műalkotásokat elrondítani. Hát most mondjátok meg, nem tündéri??? *-*

2. Rilakkuma x A’PIEU pirosító

IMG_20170301_135344_HDREzzel a pirosítóval nem vettem zsákbamacskát, mert már van egy ugyanilyen márkájú pirosítóm más színárnyalatban, szóval ezt a vásárlást régóta terveztem, mert annyira megszerettem ezt a formulát, hogy szerettem volna más színben is kipróbálni. Bár képen kicsit rózsaszínesebbnek tűnt, élőben őszintén szerintem inkább lilás-rózsaszín, és meglepő módon nem annyira erős a színe, mint a barack árnyalatnak, amit korábban megvettem. Ettől függetlenül nagyon szeretem ezt is, könnyű felvinni a kis szivaccsal, ami a dobozban található, szépen eloszlik és egész hosszan fenn is marad. Korábban már próbálkoztam más koreai pirosítóval, egy Holika Holika van még a birtokomban, de az annyira nem fogott meg, amit szó szerint is lehet venni, mert erőszakosan kell ütnöm az ecsetet a fejemhez, hogy bármi látszata legyen, és néha csak munkában, más fényviszonyban jövök rá, hogy annyit pirosított rajtam, hogy még mindig pont úgy nézek ki, mint egy zombi jobb napjain. Egyébként még egy szót a csomagolásról, az hagyján, hogy imádom a dizájnt, fantasztikusan aranyos a szivacs is, de ráadásul nagyon erős, jó minőségű, amit nem félnék bedobni a táskámba, ellenben a Purin Peach Pact dobozkájával, ami kicsit olcsó műanyag hatású. De hát nem lehet minden tökéletes ugyebár.

3. Pokémon kézkrém

Nehéz volt a választás, de végül is a Bulbasaur kézkrémet rendeltem meg, az állítólag zöldtea illatával, amiben egyébként van némi igazság, bár ha nem lenne ráírva, szerintem nem igazán jöttem volna rá. Valóban van egy friss, üde illata, de kicsit emlékeztet anyukám átlagos arckrém-kézkrém, akármi illatára, nem tudom felidézni egyértelműen, de a lényeg, hogy nincs annyira elképesztően egyedi illata, mint ahogy elképzeltem és ahogy vártam. Ez nem negatívum, mert egyébként kellemes, és szép puhává varázsolja a kezeim. Mondjuk tudni kell rólam, hogy az ekcémám miatt az elmúlt sok-sok életévemben nem használtam ilyen jellegű kézkrémeket, testápolókat és egyéb agyon illatosított kozmetikumokat, és még most is igyekszem csínján bánni az ilyesmivel, de azt meg kell vallani, hogy egy Pokémonos kézkrémet igazán kár lett volna kihagyni.

tm_220_d

Mutatok egy képet a variációkról, ha esetleg bárkinek kedve támadna hozzá. Személy szerint nekem karakterre Eevee a kedvencem, és ha nem olvasom el, milyen illatúak, akkor biztosan azt rendeltem volna, de a púder illat nem győzött meg túlságosan. Jigglypuff és Pikachu is erősen benne voltak a pakliban, de a púder mellé nem akartam még egy Jigglypuff dolgot rendelni, valami különbözőre vágytam, na de Pikachu meg annyira elterjedt, hogy emiatt döntöttem végül Bulbasaur mellett. Ha esetleg elfogy egy nap, kipróbálnám Charmandert, mert kíváncsi vagyok mennyire lehet grapefruit illata.

Nos, ennyit a koreai mini-bevásárlásomról ma. Az összes termék könnyedén elérhető ebayen, ha szeretnétek rendelni, vagy úgy egyébként bármiféle koreai csoda dolgot. Olvasgassatok visszajelzéseket, nekem általában sokat segítenek a választásban. Ha van bármilyen tapasztalatotok, ajánlatotok koreai termékekkel kapcsolatban, bátran osszátok meg komment formájában.

Végeláthatatlan

Szeretek itt lakni, még mindig úgy mondom, az “új ház”, miközben már itt lakunk lassan 9 hónapja. Talán azért nem sikerült megszoknom, hogy ez már nem új, ez már régi, mert a problémák miatt, amik adódtak, nem igazán sikerült még otthonossá tennem. Torlódnak előttem a tennivalók, és ez nagyon zavar.

Adott, hogy az éjszakai munka rendkívül leterheli a szervezetem, így napközben többnyire csak alszom – ami ugyebár normális -, nem vagyok képes semmi másra. A hétvégém nem is hétvége, hiszen pénteken hazaérek reggel munkából 7-8 óra körül, ami ugye azt jelenti, hogy én a pénteki napból 6-7 órát már ledolgoztam, hazautaztam, fáradt vagyok. Sokszor pénteken pihenem ki az egész heti fáradalmaim, és egyszerűen alig bírok felébredni, szóval a péntek maga teljesen hasztalan, mint “hétvége”, mert nem csinálok semmit. Szombaton ugyebár bevásárolni kell, főzni, mosogatni, ruhákat mosni, megpróbálni valamicskét összepakolászni. Vasárnap pedig már ott vagyok, hogy pontosan tudom, hogy le kell feküdnöm koradélután aludni, hiszen este 7 körül már ébrednem kell, és készülni arra, hogy munkába menjek. Úgyhogy nekem heti 1 szabadnapom van, ha úgy vesszük, mert pénteken még bőven dolgozom, vasárnap pedig már dolgozom. Nem egy ideális állapot.

Nem sokkal az ideköltözésünk után problémánk akadt a penésszel. Még mindig nem 100%-os a helyzet, de emiatt is sok tennivaló volt. Folyamatosan penészölővel fujkálni a falat, próbálni letisztogatni… Majd segítséget kértünk az ügynökségtől, akik gyakorlatilag ránk fogták az egészet, azt állították, hogy amiatt alakult ki, hogy nem tartjuk folyamatosan nyitva az ablakot (télen??), és mert a szobában szárítjuk a ruháinkat (hol máshol?). Mindenesetre kértünk ablak és ajtócserét, szárítógépet és párátlanító szerkezetet, amiket meg is kaptunk. Azóta javult a helyzet, és mint kiderült, az ügynökség összes házában ugyanez a probléma lépett fel, szóval végül is rájöttek, hogy nem mi vagyunk a penészedés okai. Ami szép és jó, de a problémát nem oldotta meg.

A fal miatt a vadiúj szekrényem hátulja elkezdett penészedni, ami hatással volt a benne lévő ruhákra. Az ÖSSZES ruhám ki kellett pakolnom zsákokba, a szekrényeket kívül-belül lemosni, fertőtleníteni, majd elkezdeni a ruhák kimosását. Nagyon sok ruhám van, ami azt jelenti, hogy még mindig sehol sem tartok ezzel az egésszel, és úgy érzem, soha nem lesz vége. Egyszerűen nincs arra kapacitásom, hogy minden nap egy mosógépnyi adagot kimossak, megszárítsak, összehajtogassak és eltegyek. Nem is látom át, hogyan lenne elég tárolóhelyem a ruháimnak.

A lolita ruháim egytől-egyig egy zsákban pihennek és várják, hogy eljöjjön az ő idejük… Frusztrál, hogy nagyon régóta nem tudtam hordani egyet sem. Utoljára a tavaly karácsonyi HyperJapan idején öltöztem lolitába, akkor is épphogy az esemény előtt két nappal mostam ki azt a néhány ruhadarabot, amire szükségem volt.

Szóval ez a helyzet… Szeretnék aktívabb lenni itthon, szeretnék erőt arra, hogy mindezeket a dolgokat megcsináljam, és végre otthonosan érezzem magam, de folyton legyőz a fáradtság.

Meglepetés

Ismeritek azokat a jeleneteket a filmekben, amikor valaki belép a lakásba, felkapcsolódik a villany, és mindenki azt ordítja: “MEGLEPETÉÉÉÉS!”?

Na, ilyen nem történt. Viszont mindig is gondolkodtam rajta, milyen érzés lehet, mennyire érezném magam kínosan – hiszen bármilyen meglepő, én egyáltalán nem szeretek a középpontban lenni. Korábban volt már részem meglepetésben, amikor egy eltervezett születésnapi ünneplésre voltak hivatalosak a barátaim, kis tortázással, ajándékozással egybekötve, és Zsuzsi előre kitervelten feldíszítette szépen a szobám, amíg nem voltam otthon, viszont olyan, hogy az egész ünneplésről mit sem sejtettem, még soha nem volt. Tegnapig.

Mivel a születésnapom csak szombaton lesz, így természetesen nem is számítottam rá. Még akkor sem esett le semmi, amikor az egyik sorvezető – Jadvyga – néha-néha félrehívta a Vivit egy kis beszélgetésre, gondoltam csak az ajándékról beszélnek, az egyértelmű volt számomra, hogy ajándékot fogok kapni. Aztán tegnap, szünet előtt kb 15 perccel a kedves párkapcsolatom kitalálta, hogy menjünk fel az emeletre dobozokért, mert már alig van idő szünetig, úgyhogy töltsünk egy kis habiszti időt odafenn, hogy aztán mehessünk szünetre… Ez egész validnak tűnt. Aztán az sem esett le, hogy miért jönnek fel emberek az emeletre, és keresnek engem, vagy hogy Yinka miért nem enged lemenni, mikor egyértelműen nem tölthetek fenn 15 percet anélkül, hogy közben az embereimnek megmondanám, mi is a dolguk odalenn… De betudtam annak, hogy néha megbolondul, biztos ez is csak egy alkalom azok közül.

Mikor már 3:54 volt, elegem lett a kényszerítéséből és elindultam lefelé, hogy szünetre menjek. Jadvygáékkal sétáltam lefelé, és már messziről megláttam a konyha üvegén át, hogy teljes átverés áldozata lettem.

Tudjátok, sokszor érzem azt, hogy rossz helyen vagyok, hogy az embereket nem érdekli semmi, csak önmaguk, de egy-egy ilyen szép pillanatban ez a néhány kolléganőm, akiket mára már barátnőmnek nevezhetek, megmutatják, hogy nem érdemes feladni, hogy törődnek velem, és szeretnének felvidítani a legrosszabb napjaimon. Úgyhogy köszönöm nekik. (Ja, és nyilván nem lettem 18. De mindenki tudja, hogy örökké fiatal vagyok, és bár a forever 16-on öregítettek egy kicsit, de így is megfelel. :D)

img_jo49wximg_20170302_065017_hdr

Valami meghibásodott

Vegyük komolyra a szót. Mi a jóisten történt ezzel a világgal? Mi történik az emberiséggel? Ti nem érzitek, hogy egyszerűen valami elromlott ebben az emberiségnek nevezett gépezetben, és senki sem törődik azzal, hogy rosszul működik?

Mielőtt belekezdek, muszáj elmondanom, hogy hosszú-hosszú napok óta konstans depresszió uralkodik rajtam. Sokat sírtam, kiabáltam, hisztiztem, ajtót csapkodtam, és még bele is vertem egyet, aminek köszönhetően kék-zöld-lila foltos a kezem. A tapsvihar szóljon nekem! Valahogy az utóbbi napokban ami rossz, minden megtörtént velem. Nem akarom részletezni, de mind munkában, mind magánéletben, mind fizikai szerencsétlenségeket illetően, minden. Egyszerűen elkezdtem azt érezni, hogy az élet gyűlöl engem, és ez az élet kölcsönös. Szóval nem fogok álszenteskedni. Szarul vagyok, agresszió-kezelési problémáim vannak, sokszor egyáltalán nem bírok már embereket és viselkedésformákat tolerálni. Szóval ez van most, ezért kell leírnom, mit is gondolok.

Amikor gyerek voltam, a korosztályok szépen elkülönültek egymástól, én voltam a gyerek, aki összekoszolta magát a játszótéren, aki nevetett, játszott, csínytevéseket hajtott végre, lázadt a felnőttek ellen, és vágyta a kamasz életet, mert úgy gondoltam, nekik már több szabadság jutott. Aztán ott voltak azok a bizonyos tinédzserek, akik tovább kimaradhattak otthonról, akik már kezdetleges párkapcsolatban bontogatták a szárnyaikat, a jövőjükön gondolkodtak. És ott voltak a felnőttek, akik mindig okosabbak voltak nálunk, akik reálisan látták a helyzetet, akik igazságosak voltak és szigorúak. Ezek a korosztályok közötti határok és különbségek mára szó szerint MEGSZŰNTEK. Mondjátok kérlek, ha nincs igazam, mondjátok, ha csak én vagyok körülvéve teljes mértékben szellemileg alulmaradott felnőttekkel, akkor talán megnyugszom, hogy még van remény, csak valahogy én keveredtem távol a valid társadalomtól, és szorultam ki egy olyan réteg közé, ahová a viselkedés-zavaros embereket gyűjtik, akiknek halvány fogalmuk nincs semmiről, amit x évesen tenni kéne.

A gyerekek ma már nem gyerekek, a tizenévesek már kiégnek, a felnőttek meg úgy viselkednek, mint akik még mindig a gimiben vannak. Mivel utóbbi korosztállyal érintkezek többnyire, így ezzel van a legnagyobb problémám. Vegyük alapul a munkahelyem, ahol az emberek 18 és 55 év közötti csoportba  tartoznak. 18-tól nagyjából 30-ig a hímnemű dolgozók mást sem csinálnak, mint megpróbálják egymást túllicitálni, kinek van a legtöbb élettapasztalata, ki tud jobban vezetni, kinek jobb az autója, ki jobb az ágyban (hogy az istenbe bizonyítanák ezt be?), ki a jobb munkaerő… Az egymás megalázása, kinevetése folyamatos tényező. A nők megszégyenítése szintén. Életemben nem hallottam még férfiakat ilyen mocskosul beszélni a nőkről, mint amióta ennyi fiatal férfi társaságában dolgozom. Egyszerűen vérlázító hallgatni, ahogyan az egoista kis pocsolyájukban dagonyáznak, miközben lealacsonyítóan nyilatkoznak rólunk, akik majd mindent megadunk nekik, akik kimossuk a ‘szaros’ alsónadrágjukat és az asztalra tesszük a vacsorájukat. Azt hiszem, mindenki, aki már megtalálta a párját, szerencsésnek mondhatja magát, hogy nem ebből a szingli csőcselékből kell válogatnia.

Ha probléma adódik, és esetleg szóvá van téve, egy pillanatig sem gondolkodik el senki a saját felelősségén, sem azon, hogy talán van igazság a hallottakban. Kizárólag a sértődés az opció, a munka nem megfelelő módon való elvégzése, az utasítások figyelmen kívül hagyása. Csoportvezető vagyok, NEM pedig tanár a kisegítő iskolában. Ezeknek az embereknek elképzelésük sincs arról, hogy mi a különbség az iskola és a munkahely között. Ők csak annyit értenek, hogy bemennek egy épületbe, amiért valaki havonta pénzt utal a bankszámlájukra. Hogy azért a pénzért minőségi szinten kéne megdolgozni? Áhh. Mikre gondolunk… Sokkal egyszerűbb 20 perceket a vécén tölteni, amíg mások megszakadnak amiatt, hogy ezeket az embereket helyettesíteni kell, esetleg fel-alá sétálni, vagy lassan dolgozni, amivel várakozásra kényszerítik azokat, akik netán még aznap szeretnének hazamenni.

Az idősebbek talán még rosszabbak, mint a fiatalok. Azt a hangnemet, ahogy beszélnek, sőt, kiabálnak egymással, amikor valami nem tetszik számukra, nem tudom elengedni a fülem mellett. Egyesek állandóan keresik a nálunk “gyengébbeket”, akiken megpróbálhatnak uralkodni egy olyan helyzetben, amiben egyébként a cég hierarchiájában teljes mértékben egy szinten elhelyezkedő emberekről van szó. Kiszagolják a gyengeséget, és igyekeznek minden alkalmat kihasználni a fölényes, lenéző, megalázó viselkedésre. Lekicsinylő megjegyzéseket tesznek egymás munkaképességére, teljesen elfogadhatatlan jelzőkkel illetik egymást. Ahelyett, hogy a problémáikat megbeszélnék, és felülemelkednének rajta, csapkodva dolgoznak, nem szólnak egymáshoz, és kérik a pozíciójuk leváltását.

Csoportvezetőként iszonyú nehéz egy olyan környezetben mindenkit “boldoggá” tenni, ahol egy 12 fős társaságban kell megtalálnom a “párokat” a közös munkára. A folyamatos drámázás kezd az agyamra menni, néha annyira felidegesít az a gyerekesség, ahogyan az emberek kezelik az élet adta helyzeteket, hogy csak megszabadulok az egyenruhámtól és bezárkózom a vécébe néhány percre, mielőtt felgyújtom az egész céget. Sokszor azt érzem, hogy bele fogok őrülni. Talán már bele is őrültem. Hová lettek az okos, igazságos felnőttek? Hogyan jött létre ez a teljesen abnormális társadalom, ahol az emberek nincsenek tekintettel egymásra?