Bújj szép ruhába, kedves

1487750829591

Röviden arról, mit is gondolok az öltözködésről, kinézetről. Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy egyáltalán nem ítélem el azokat, akik másképp gondolkodnak arról, amit le fogok írni, pont ezért cserébe várnám el az emberektől, hogy ők se ítéljenek el engem azért, amiért így vélekedek.

Mint mindenhol, a londoni munkahelyemen is beletelt egy kis időbe, amíg az emberek “megszokták” a kissé különc stílusom, valamint azt, hogy szeretek minden nap változatosan felöltözni, sminkelni, kezdeni valamit a hajammal (oké, ezt nem mindig). Bár az tény, hogy itt sokkal nyitottabbak az emberek, de itt is ért attrocitás amiatt, aki vagyok, bár ez valamilyen szinten betudható idióta munkahelyi csipkelődésnek. Hogy példával éljek, ahányszor aranyos ruhában vagyok, szőrös-pónis pulcsi, színes ruhák, rendszeresen megkapom, hogy “szép a pizsamám”… Igazából nem hinném, hogy bárkinek is köze lenne hozzá, ha pizsamában járok dolgozni, másrészt valóban szoktam pulóvereket vásárolni a Primark pizsama részlegén, amiket nyilván nem tartogatok kizárólag a szobám négy fala közé, hanem előszeretettel hordom őket a munkahelyemre. A legdurvább eset az volt, amikor már annyira fájt a lábam, hogy gyakorlatilag majdnem alkalmatlan voltam hazasétálni munka után, ezért vettem egy Timberland bakancsot télire egy talpbetéttel, hátha segít rajtam – ezt meglátva egyik kollégám másnap rátaposott a lábamra és megkérdezte: “minek hordasz szar munkahelyre jó cuccokat”…

Ez a dolog teljesen lesokkolt akkoriban. Azóta ezt a kérdést többször megkaptam, fizikai tett nélkül. Rendszeresen kérdezik, miért hordok jó ruhákat, hiszen “ez csak munka”. Kérdem én, miért kéne elhanyagolnom a kinézetem csak azért, mert dolgozni megyek? Másrészt nyilván nem az emberek örömére öltözködöm, hanem a magam szórakoztatására. Harmadrészt… Ha az életem jelentős részét a munkahelyemen töltöm, hiszen 7 napból 5 ugyebár igen jelentős, akkor ugyan hova kéne felvennem a “jó” ruháim? Létre kéne hoznom egy egészen apró gardróbot jó ruhákból, amit ki tudok használni az alatt a két szabadnapom alatt (amikor egyébként sokszor nem is megyek sehova:D) és egy öt napra való gardróbot csupa olcsó, selejtes, “szar munkához való” ruhákból, vagy hogy kellene ezt elképzelni?

Nekem fontos az, hogy bármilyen környezet ellenére igényesen öltözzek fel, és nem igazán gondolkodom azon, hogy mi lesz, ha koszos lesz a szép ruhám, vagy ha netán kiszakad a harisnyám. A ruháim arra valók, hogy kihasználjam őket. Ha egész életemben a szekrényben állnak, azzal nem adom meg nekik az esélyt, hogy tündökölhessenek, hogy megszolgálják az időt, amit velem töltenek, amíg végül elhasználódnak.

Az embereknek valami úgyis fura lesz mindig, teljesen mindegy, mit teszel. Ha ugyanazt a melegítőt és sportcipőt veszed fel minden nap, akkor meg arról kezdenek el beszélni, hogy nincs más ruhád, amit felvehetnél, nem pedig azt látják, hogy hű, ez az ember milyen praktikus, amiért nem öltözik jó ruhákba a munkahelyére. Ha feketében vagyok, megkérdezik miért, esetleg temetésre megyek-e (erre szoktam mondani, ha esetleg meghalnál, a tiédre máris készen állok), ha színes ruhákban vagyok, megkérdezik pizsamában vagyok-e, ha pedig csinos ruhában vagyok, szoknya és magassarkú, megkérdezik merre van a party…

Soha nem fog minden embernek megfelelni az, ahogyan öltözöl, az életed pedig túl rövid ahhoz, hogy mások elvárásainak próbálj eleget tenni, így mindig gondolj kizárólag magadra. Én megértem azokat az embereket, akik féltik a ruháikat, cipőiket a túl gyors elhasználódástól, de nekem egyszerűen fájna a szívem, ha naponta el kéne nézegetnem a rengeteg pár cipőmet itthon, amiket ezen  oknál fogva nem hordok. Amíg az öltözködésed nem gátol a munkád magas szintű elvégzésében, addig azt hiszem, bátran hordjon mindenki azt, amihez kedve van, és ne féljetek elmagyarázni a környezeteteknek, hogy nem az ő kedvükért bújtok szép ruhába, és úgy egyébként semmi joguk nincs megjegyzést tenni. Hiszen nincs.

Változtatni akarás

twitter

Mi lenne, ha aktív lennék újra? Sok-sok ideje már csak Instagramon lehet rólam újdonságokat találni, de ott valahogy sosem akaródzik túl sokat írni a dolgokról. Egyébiránt a képek posztolásától folyton elvette a kedvem az, hogy nagyon rossz a fény a szobámban, ráadásul teljesen indokolatlan időpontokban vagyok ébren, amikor már egyáltalán fény sincsen. Mondjuk jobb a helyzet, amióta megvettem a csodálatos ledes selfie karikám (jó idiótán hangzik), ugyanis végre tudok normális képeket készíteni magamról pl. munka előtt, nem csak értelmetlen sárga fényű fotókat, amiken azonnal semmissé válik a sminkem, amin előtte legalább 15 percen át keményen dolgoztam…

Olyan sok csodás dolog van, amit az utóbbi sok-sok hónapban vásároltam, és nem osztottam meg senkivel a tapasztalataim… Ruhák, cipők, sminkek, egyéb kozmetikumok… Most is épp úton van pár dolog, amit akár szívesen megosztanék. Szóval azt hiszem, vissza fogok térni, többet mondok majd a londoni életemről, többet a terveimről, hiszen talán majd nekem is jobb lesz évek múlva visszanézni ezeket a posztokat, és visszaemlékezni.

Jelenleg ugyebár vasárnap van, este kezdődik a munka, így lassan el kell tennem magam pihenőre… Nem szeretem ezt, nincsen teljes hétvégém, nem érzem, hogy ki tudnám igazán élvezni, mert a nagy részét csak átalszom. Viszont ez a hétvége kellemes volt, pénteken késve ugyan, de megérkezett a valentin napi ajándékom, majd szombaton bevásárlás után az állandó párkapcsolatom hamburgert készített nekem, hogy boldoggá tegye a hájas seggem.

Legyen most elég ennyi így elsőre, aztán ahogy mondtam, megpróbálok visszatérni.

16649347_10206510186792207_5494519822780983171_n

Útkeresés

2 év 3 hónap 11 nap

Pontosan ennyi ideje élek távol a szülőföldemtől. Jelentem, még mindig nem bántam meg, bár sokszor meglegyint a megbánás szele egy-egy gyengébb pillanatban, amikor elgondolkodom azon, hogy felülök az első repülőre és itthagyok mindent magam mögött, de hamar el szoktam hessegetni ezeket a gondolatokat. A boldogság nem függ helytől, nem függ időtől, a boldogság az embertől függ. Azt hiszem vannak olyan emberek, akik egyszerűen nem arra születtek, hogy boldogok legyenek, szent meggyőződésem szerint én is közéjük tartozom. Teljesen mindegy hová megyek és mit csinálok, felemészt a belső feszültség, a magatehetetlenség, a kielégíthetetlen vágyak és álmok tengere, és a végén ismét ott találom magam, ahol mindig is voltam: depresszív, pánikbeteg valómban.

Alig egy hónapra van a 28. születésnapom. Most valahogy még kétségbeejtőbbé válik ez az egész, amit életnek nevezek. Nem mondom, hogy semmim sincs – még ha úgy is érzem sokszor -, hiszen van munkám, pozícióm, pénzem, párkapcsolatom, de valahogy semmi sem jó. Minden ember életében vannak bizonyos időszakok, amikor egyszerűen semmi sem jó, ugye? Mindenki átéli, mindenki keresi az útját, bár én nem értem miként jöhet létre, hogy nálam ez lassan 28 éve konstans állapot. Nyilván valamit rosszul csinálok.

Megint elolvastam az előző posztom. Több mint egy év eltelt, ismét rengeteg nehézséggel kellett megküzdenem/megküzdenünk. Az élet úgy hozta, hogy nem öregedtünk meg az álom lakásunkban, hiába terveztük így. Magánéleti próbálkozások és kudarcok követték egymást az elmúlt évben, valahogyan folyamatosan az átvert szerepébe kerültem, ami nagyjából felfoghatatlan számomra. Mivel szeretem mindenért magamat okolni, természetesen próbáltam átlátni a helyzetet, miként is lehetett minden az én hibám, miért érdemlem azt, amit kapok… Nem jöttem rá. Kicsit feladtam. Kicsit ‘nemtörődöm’ lettem. Sodródni akartam, bele a semmibe, bele az ismeretlenbe, és a legtávolibb, legextrémebb ismeretlen számomra az volt, hogy találkozgatni kezdtem egy fekete fiúval. Először komolytalanul, majd valahogy az események sodrásában párkapcsolat szerűvé formálódtunk, bár még mindig nem mondanám valódinak az egészet, azt hiszem úgy vagyok vele, tart, amíg tart. Semmit sem kényszerítek, nem bánom, ha marad, nem bánom, ha megy. Talán érzelmileg ez a legbiztonságosabb megoldás, ha nincsenek elvárásaim.

Sok támadás ért miatta, mind család terén, mind ismerősök terén. Sok emberben csalódtam, sokat bántottak és próbáltak megalázni a választásom miatt. Akit régen a barátomnak mondtam, sokatmondó hangulatjellel fejezte ki a véleményét egy kép alatt, majd soha többé nem válaszolt az üzeneteimre. Akármit is hoz az élet, akármilyen nemzetiségű párom lesz esetlegesen a jövőben, abban biztos vagyok, hogy olyan emberekre nincs szükség az életemben, akik ez alapján ítélnek el engem. Engedni a saját vágyaimnak nem volt könnyű, bárki is gondolná úgy. Megküzdöttem a saját előítéleteimmel, a neveltetésemmel, mindennel, amit önmagamról hittem. Azt gondoljátok, korábban el tudtam volna képzelni, hogy együtt legyek egy tőlem ennyire különböző kultúrából származó emberrel? Nem, soha nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet, de az élet produkál váratlan helyzeteket, és sodor az utadba olyan embereket, akik miatt néha fel kell adni mindent, amit mindaddig önmagadról tényként ismertél.

Nem tudom, mit mondhatnék még. Olyan negatív ez az egész. Mintha ugyanazokat a köröket járnám újra és újra, nem haladok sehova.

This entry was posted on 2017. január 29..

Unalmas hétköznapok, avagy milyen volt az utóbbi fél évem…

Kilenc hónapja és tizenkét napja élem napjaim Londonban. Elöljáróban: bármi nehézség jött, bármit hozott is az élet ez alatt a kilenc hónap alatt, soha egy pillanatra sem bántam meg, hogy a költözés mellett döntöttem, és egyetlen egyszer sem jutott eszembe, hogy haza szeretnék menni. Pedig túl vagyok számos munkahelyi konfliktuson, költözésen, pénzügyi problémán, magánéleti gondokon, de úgy érzem, hogy mindezzel együtt megérte. Igen, hiányoznak a barátaim. Ahányszor elmegyek a Primarkba, nagyon sajnálom, hogy Zsuzsi nincs velem, hogy nem beszéljük rá egymást minden baromságra, és költünk el egy vagyont. Ebből a szempontból magányos vagyok, nincs egy jó vásárlós barátnőm. Azok a hétvégék hiányoznak, amikor nyakunkba vettük a várost, végigjártuk az Ázsiát, néhány turkálót, megettük a legszennyebb kajákat, hol egy sajtburger, hol egy fánk, ittunk egy Bubble teát, megvettünk mindent, ami megtetszett, majd tízszer megbántuk az egészet.
Anyu főztje is hiányzik. Az, hogy idegesítsen, hogy kritizáljon amiatt, hogy sokat ülök a számítógép előtt, vagy sokat alszom, az nem hiányzik. De a kényelem, amit az otthon fogalma nyújtott, az hiányzik. Már csak távoli emlék, amikor nem főztem, nem jártam bevásárolni, nem takarítottam egy egész lakást, nem mostam. Most mindez megvan, és sok időmet felemészti. De hát ilyen ez a felnőtt élet, vagy mi fene.

Szóval, mi is történt az elmúlt fél évben? Elolvastam az utolsó posztomat, aminek a végén a célkitűzéseim szerepelnek. Több tetoválásom lett, befestettem a hajam kékre (bár azóta már váltottam), ez a kettő pipa. Hogy egészségesen élek-e? Nem mondanám igazán. Igyekszem mindent megtenni, rendesen táplálkozom, amiket főzök, mindig egészséges alapanyagokból áll, és változatosan táplálkozom, de sajnos ráálltam újra az édességekre, és egyéb baromságokra. Persze nem viszem túlzásba, de néha azért szüksége van az embernek egy fáradt hétköznapon egy Magnumra, vagy egy Cadbury desszertre. Ha ezért rossz ember lennék, hát kövezzetek meg. :D Az utolsó pont a meggazdagodás, ami ugyan még nem következett be, de rajta vagyok az ügyön, esküszöm. Na meg végül is még van rá majdnem egy fél évem.

A költözés mondjuk eléggé keresztülhúzta a meggazdagodással kapcsolatos terveimet, hiszen elég sok pénzt ki kellett fizetni depositra, egyéb baromságokra, szóval a június-július egy elég nehéz hónap volt számomra. Amikor június 6-án kézhez kaptuk a levelet, hogy egy hónapunk van a kiköltözésre, az amolyan hidegvizes zuhanyként ért mindenkit a házban. Nem akartam elköltözni, jó volt nekem ott, szerettem a házat, szerettem a szobámat. A lakáskeresés a világ legundorítóbb dolga, komolyan. Sok-sok felesleges telefonhívás, feleslegesen megtett utak, kamu képek, átverős eladók, ‘nemtörődöm’ ügynökségek… Hetekig erről szólt az életem. Éjjel dolgoztam, nappal pedig keresgéltem, hívogattam, stresszeltem. Aludni sajnos nem volt időm, úgyhogy ebben az időszakban ez a tevékenység kimaradt az életemből. Hosszas keresgélés utáná rátaláltunk álmaink lakására, ami 15 perc sétára van a munkahelyemtől, és bár a költségei elég erősen meghaladták a maximumot, amit kitűztünk magunknak, de mégis ezt választottuk. Úgyhogy véget ért a házmegosztásos, idegesítő idegenekkel együtt lakós időszak, elkezdődött egy olyan élet egy olyan helyen, amit már valóban élvezni lehet. Enshuval el is döntöttük, hogy mi itt fogunk megöregedni.

Még a költözés előtt a kellő anyagi támogatást is megkaptam az új, fényűző életemhez. A munkahelyünkön változások következtek be, a sorvezetőnk tevékenysége nem volt kielégítő, ezért a főnök behívott az irodába, és felkért rá, hogy július 8-tól vezessem én a második sort. Örömmel mondtam igent erre a fizikai és szellemi megterhelést jelentő feladatra, hiszen pont elegem volt már a sorvezetőnk hatalmaskodó, tiszteletet követelő viselkedéséből, valamint abból, hogy látványosan féltékeny volt arra, hogy jobban tudom a dolgokat nála. Folyamatosan kritizált, minősíthetetlen hangnemben beszélt velem, és két-három embernyi feladattal bízott meg nap mint nap csak azért, hogy feszegesse a határokat, hogy megpróbáljon kikészíteni, valamint hogy magát minél inkább mentesítse a munka alól. A felszabadulás napjaként éltem meg a napot, amikor lecseréltük a sapkáinkat, én megkaptam a piros sorvezetői sapkát, ő pedig visszavette a leminősítéssel járó kéket, ezzel együtt én megkaptam a sorvezetői órabért, az övét pedig lecsökkentették. Azóta elhagyta a céget, azt hiszem nem nagyon bírta elviselni ezt a megalázó helyzetet, hogy alkalmatlannak nyilvánították a feladatra, és kivették a kezéből a felelősséget. És bár sok a stressz, ami az új pozíciómmal együtt jár, és nagyon sokat dolgozom, de szeretem ezt a helyzetet. Az pedig mellékes, hogy végtelenül fáj minden porcikám, és sokszor 10 órát is dolgozom, vagy akár többet, majd alkalmatlan vagyok bármilyen tevékenységre, miután hazaértem, de hát ilyen ez. Boldoggá tesz, hogy megérett a munkám gyümölcse, és értékelik mindazt, amit tettem. Sajnálom, hogy az ex-sorvezető nem látta, mennyit segítettem neki, és hányszor húztam ki őt a bajból, hányszor javítottam a hibáit. Ő csak annyit látott ebből az egészből, hogy “elvettem” a munkáját, ami nem igaz, mert nem én kértem, engem kértek fel rá. Őt sem kényszerítette rá senki, hogy rendszeresen menjen haza korábban, vagy ne jelenjen meg egyáltalán, mondván, hogy én úgyis tudom, mit kell csinálni, és majd én elvezetem a sort. Magának ásta a saját sírját, sajnálom őt azért, amilyen emberré vált.

Mit mondhatnék még? Előléptetés, tökéletes lakóhely, az életem kerek. Vagyis csak Lajoska és Zsuzsi hiányzik belőle, de ők nagyon. De biztos vagyok benne, hogy ők mindketten megértik, mire van szükségem, és milyen út vezet a boldogságomhoz.

Na, itt van még egy galambos kép, hogy legyen minek örülni.

This entry was posted on 2015. augusztus 4..

Mindentől távol

Rég jártam erre utoljára… Nem is tudom miért. Igazából most is csak azért írok, mert a saját memóriámat kb. egy aranyhaléval tudom azonosítani, és félek, hogy ha majd öreg és szenilis leszek (vagy mondjuk egy évvel idősebb), akkor már semmire nem fogok emlékezni a kezdetekből. Márpedig én szeretnék emlékezni rá, milyen is volt, amikor új életet kezdtem. Új életet Londonban. A hozzám közel állók tudják, hogy már nagyon régóta terveztem ezt, de igazából az egész olyan volt, mint egy álom, amit talán soha nem fogok elérni. A gátlásaim miatt, vagy amiatt, hogy képtelen voltam önző lenni és a saját boldogságom után menni, mindig mások érdekeit tartottam szem előtt. Diploma után már szerettem volna eljönni, de akkor még nem voltam rá képes, hiszen talán arról még írtam is, hogy adtam magamnak haladékot, hogyha kapok otthon munkát, akkor maradok, ha nem, akkor jövök. Mivel kaptam, maradtam. Egy teljes szuper évet töltöttem gépíróként a cégnél, majd a második londoni kiruccanásom után végleg eltört bennem valami, és eldöntöttem, hogy nem maradhatok tovább Magyarországon. Emlékszem, szerdai napon értem haza Londonból, boldog voltam, teljesen feltöltött az utazás, majd hazaértem, és elromlott minden. Hétvégére ott tartottam, hogy szombat éjszakától vasárnap délutánig sírtam amiatt, hogy nem bírom elviselni az életem. Akkor, aznap döntöttem el, hogy legyőzöm önmagam, a gátlásaim, a korlátaim, és újra kezdek mindent egy új helyen, ahol talán boldogabb lehetek.

Szépen lassan adagoltam mindenkinek, hogy vegyenek komolyan, hogy ez most tényleg az a pillanat, amikor nincs visszaút, és tényleg el fogok menni. Először is felmondtam a munkahelyemen. Persze nem azonnal, már augusztus elején bejelentettem, hogy szeptember utolsó napja lesz az én utolsó munkanapom. Az októberi MondoCont még szerettem volna megvárni, hogy gyűjthessek még egy kis pénzt az utazáshoz, így végül a repülőjegyet október 18-ra foglaltuk le. Foglaltuk… Igen, végül is nem egyedül jöttem, hanem Gáborral kettesben vágtunk neki az útnak, mert egész véletlenül mindketten egyszerre szerettünk volna elköltözni, így hát összefogtunk. Az utazás előtti napok nagyon stresszesen teltek, mind a pakolás, mind a szeretteim sorozatos lelkiismeretfurdalás-keltései amiatt, hogy elmegyek. Nagyon vártam már, hogy végre a repülőtéren legyek és elindulhassak az új életem felé.

Egy hotelben foglaltunk szállást 4 éjszakára, és úgy gondoltuk, hogy ez a 4 éjszaka elég lesz arra, hogy megtaláljuk álmaink otthonát, ahol letelepedhetünk. Mondjuk úgy, hogy finoman elszámoltuk magunkat. :D Oké, annyira azért nem, mert végül is csak egy napot kellett ráhúznunk a hotelben, hogy ne kelljen a híd alatt aludni. Ez a 4 nap nagyon feszült volt. A legnagyobb nehézséget az okozta, hogy a hotelben rettenetesen rossz volt a wifi, emiatt nehéz volt keresgélni a hirdetések között. A másik borzasztó dolog, ami megnehezítette az életünket, hogy nem volt térerő. Tényleg. Semmi. Ahhoz, hogy telefonálni tudjunk egy-egy hirdetésre, ki kellett sétálni elég messzire a következő utcáig, és onnan volt lehetséges. Ez főleg akkor volt mókás, mikor mondjuk felírtam három telefonszámot, kimentem, és kettő nem kapcsolható, egy pedig nem vette fel. A legtöbb, ami jó lett volna, vagy már kiadta, vagy szimplán kamu volt, vagy nem vette fel, vagy egyéb baromságok… Kevint sose felejtem el, azt hiszem. Aznap két lakást mentünk megnézni, az egyik Savasé volt (:D). Egy borzasztóan csúnya, lift nélküli emeletes házban volt elég magasan. A lakás belül 2 emeletes volt, szörnyen szűk, minden helyiség nagyon pici volt benne, és dugig volt emberekkel. Azt hiszem 7 vagy 8 ember lakott benne… És közös szobánk lett volna Gáborral, ami annyira pici volt, hogy gyakorlatilag egy hét alatt lettünk volna öngyilkosok. Miután megnéztük, indultunk Kevinhez. Késében voltunk, ezért felhívtuk, hogy várjon meg minket, persze kedvesen mondta, hogy megvár. Nagyon messze volt onnan, ahol voltunk, hideg is volt, fújt a szél, éhes voltam és mérges, amiért még mindig nem találtunk semmit. Mikor odaértünk a ház elé, megcsapott a boldogság szele, mert igazi tipikus kis angliai ház volt, pont olyan, amilyenben élni szeretnék, és ráadásul senki más nem lakott ott, csak a miénk lett volna. Viszont sötét volt… Gyanúsan sötét. Többszöri próbálkozás után vette fel Kevin a telefont, aki valamiért nem emlékezett ránk, és közölte, hogy valaki előbb ért oda, és kiadta neki. Úgy álltunk ott, mint akiket egy-egy vödör jeges vízzel öntöttek le. Kiábrándultan mentünk vissza a hotelbe. Utolsó utáni pillanatban találtunk rá a megfelelő helyre. Egy négy szobás házban két szoba volt kiadó, és bár sokan érdeklődtek, de a lány az ügynökségtől magyar, és nekünk kedvezett. Másnap elhagytuk a szállodát, szerződést írtunk, fizettünk és költöztünk. Bár csak az egyik szoba volt költözhető, a másik csak november 1-től, de beköltöztünk így az én szobámba, és két hétig szobatársak voltunk. Október 23 volt a beköltözésünk napja.

Akkor még ugye 4 lakótársunk volt, egy muszlim lány, egy olasz fiú és egy román pár. Nem indult zökkenőmentesen az életünk itt, a muszlim lány valamiért szándékosan bosszúságot okozott nekünk folyamatosan, gondolom ki akarta használni az időt az elköltözéséig, hogy addig konfliktust generáljon köztünk és a többi lakó között. Ami gyakorlatilag sikerült is neki kiválóan, hiszen azóta sem felhőtlen a kapcsolatunk Cristinával és Bogdánnal. Marcoval nincs gond, azon kívül, hogy állandóan szaros a vécé utána. :D A román párral pedig nevetséges levélváltások zajlanak amióta itt élünk, ráadásul valaki még a kulcsom is ellopta egyszer. A kedvenc sztorim viszont az, amikor hallottam kijönni Marcot a vécéről, és egyből el is ment itthonról, én pedig indultam dolgozni, de még volt pár percem, gondoltam elszaladok pisilni… De amikor bementem a vécébe, az a látvány fogadott, hogy a vécé pereméig áll a víz. Úgyhogy a munka előtti utolsó perceim azzal töltöttem, hogy a karom egészen a vállamig a vécében volt, és próbáltam megszüntetni a dugulást. Igazi handyman lettem mióta itt lakom. Kár, hogy senki nem fizet érte.

Na de vissza a történet fonalához… Miután végre beköltöztünk, beszereztünk mindent, ami az élethez kell, evőeszközök, edények, szennyestartó, és a többi… El kellett kezdeni a munkához szükséges papírok beszerzését. Az időpont kérés az NI interjúhoz nem ment zökkenőmentesen, de szerencsére egy kedves itteni ismerősöm, Bogi segített nekem, így meg is kaptam az időpontot, ami 2014. november 14. volt. VÉGTELEN idő volt addig, úgy éreztem. Bár sokakat felvesznek dolgozni úgy, hogy még nincs NI number, csak az időpont van meg, de valahogy nekem semmi sem jött össze igazán, és még a próbamunkához is szükség volt egy bankszámlára. Márpedig bankszámlát csináltatni még NI numberrel is nehéz, nemhogy nélküle. Nélküle gyakorlatilag lehetetlen. Szóval nem maradt más, mint a várakozás. Az NI interjú lezajlott rendben, meg is kaptam az igazolást arról, hogy ott voltam, viszont egy aggasztó mondat volt rajta, miszerint az NI numbert 6 héten belül kapom meg… Mivel nem volt időm várni, így NINo hiányában az interjús igazolással kezdtük járni a bankokat, hátha valaki ad bankszámlát. Aznap, amikor elkezdtük, mindenhonnan szinte röhögve küldtek el minket. Csalódottan mentem haza.

Viktor infója alapján másnap gondoltam, még egy próbát kéne tenni a TSB Banknál, mert állítólag az ő elvárásaik jóval alacsonyabbak, mint a többi banké. Így is lett, másnap hozzájutottam az angliai bankszámlámhoz, pár napra rá pedig már jöttek az adatok, a kártya és a pin kód is. Szóval egy akadály letudva. Ezután töltöttem egy próbanapot egy kávézóban, ami gyakorlatilag asztaltörölgetésből állt. Majd keresgéltem tovább, de NINo nélkül elég nehéz volt, mert sok helyen a jelentkezés feltétele volt az is, hogy beírjam ezt az adatot is. December 6-án kaptam meg a NI numbert, és határtalan boldogság lett úrrá rajtam ettől a ténytől, hogy legálisan vállalhatok munkát egy idegen országban. Persze az összes ismerősöm közül nekem tartott a legtovább, amíg megérkezett, de hát ezen már meg sem lepődök. :D Ilyen az én szerencsém.

Az álláskereséssel az volt a gondom, hogy gyakorlatilag semmilyen munkához nem volt kedvem. Amihez kedvem lett volna, ahhoz pedig folyékony angol volt az elvárás. Persze azért küldözgettem az önéletrajzom ide-oda, és végül egy szép napon meg is csörrent a telefonom, és behívtak dolgozni, méghozzá éjszakai munkára. A cég neve Fruitful Office, és gyümölcskosarak készítésével foglalkoznak. December 14-én volt az első munkanapom. Két hét tréninggel kezdődött az egész, aminek az egyik fele a december 14-i héten volt, a másik fele pedig január 5-től. (karácsonyra bezárt a cég) Mindkét tréning hét 21 óra munkából állt a beosztás szerint, bár végül a második héten többet dolgoztam, de erről majd később.

Először nem láttam esélyt arra, hogy több órát kapjak hetente 21-nél, ezért közben elkezdtem új, teljes munkaidő után nézni, és így jött a Subway. Jelentkeztem néhány Subwaybe, és gyakorlatilag az összesből hívtak, hogy felvennének. Végül január 2-án volt az első napom az Excel Exhibition Centre-ben. (itt szokott lenni a Comic Con:D) A Subway karrierem rövid volt, de annál viharosabb. Egy nagyon kedves trénerem volt, Sigita, bár szigorú, de azért aranyos. Első nap ott volt egy srác is, na de az büdös kutyaember volt, nem volt szimpatikus. A tréning elég meglepő volt, ugyanis ők azt gondolták tréningnek, hogy nyitás előtt egy papírra felírták a 20 féle szendvicset, 4 féle reggeli szendvicset, és 8 féle szószt, és “jegyezd meg, míg jön az első vevő”… Ami elég érdekes felfogás, tekintve, hogy a szendvicseknek hülye neveik vannak, és mindegyiknél meg kell jegyezni, hogy miből hány darab van benne (pl. italian BMT: 3 szalámi + 3 pepperoni + 2 pulykasonka) Szerintem nincs ember, aki meg tud jegyezni azonnal húsz szendvicset, és hogy melyikben miből mennyi van… De lehet csak én vagyok gyengeelméjű. Gondoltam, mivel első nap, kérdezhetek a tréneremtől, de rosszul gondoltam. :D A főnök lecseszett, hogy ne kérdezzek semmit, amikor ott a vevő… De akkor hogy csináljam meg a szaros szendvicsét, ha nem tudom, hogy mit kell beleraknom?:D Mindegy. Következő nap csak ketten voltunk Sigitával, az a nap egész jól zajlott, sok mindent tanultam, és mivel itthon tanulgattam a szendvicseket, így szinte már hiba nélkül tudtam elkészíteni bármit, amikor vevő jött. A vezetőséggel volt egy olyan gondom, hogy nem adtak beosztást. És mivel ugye 5-én kezdődött a gyümölcsös munka is, és kettőt csináltam egyszerre, így nem volt olyan jó, hogy nem tudtam másnap mikorra kell menni… Mivel a store manager egyáltalán nem reagált semmire, így kénytelen voltam írni a head office-ba a főnöknek, aki megírta, hogy 8-ra menjek. Meg is történt, mentem is 8-ra, ledolgoztuk a napot. Aznap egy Alex nevű perui srác volt velünk még, így dolgoztunk hárman. Miután végeztem, megkérdeztem a főnököm, hogy másnap hányra jöjjek. Egy lebaszással kezdte, hogy ne kontaktoljak a head office-al, csak vele. (kérdem én, hogyan, ha nem reagál semmire?) Majd azt mondta, hogy nem tudja mikor jöjjek, de majd nemsokára ír egy smst. Oké, szuper. Persze gondolom mondanom sem kell, hogy sms nem érkezett tőle. És én hiába írtam neki még este is, nem válaszolt. Mondom akkor komolyan b*sszák szájba magukat, nem fognak szórakozni a időmmel, nem megyek sehova. Ledolgoztam az éjszakai műszakom a gyümölcsösnél, majd szépen kialudtam magam. Délután 2-kor csöng a telefonom, Pragnesh drága hív, hogy ugyan miért nem mentem ma 8-ra… Mondom talán azért, mert azt mondtad, hogy írsz sms-t, hogy hányra menjek… Szó szót követett, a végére még majdnem én lettem a hülye, sebaj. Mondta, hogy másnap menjek 8-ra.

Este viszont változás történt. A gyümölcsösnél behívtak munka közben az irodába, gratuláltak, mert véget ért a két hét tréningem, levehettem a gagyi tréning mellényt, és megkaptam az új csuda beosztásom, ami már majdnem full time. Úgyhogy jött a mérlegelés… Fruitful office, majdnem full time, nem minimálbér, kedves emberek, kedves munka VAGY Subway, fogyatékos vezetőség, minimálbér, és egy 10 órás műszak alatt egy pohár vizet lehet inni, mert a vezetőség nem akarja, hogy a staff sokat járjon vécére… Hát, úgy döntöttem, hogy a gyümölcsöket választom és a jó hangulatú munkavégzést a stressz helyett. Úgyhogy azzal a lendülettel írtam is egy smst a Subwaynek, hogy sajnálom a kellemetlenséget, de full time-ra változott a munkaidőm, így sajnos nem tudok többé náluk dolgozni. Viszont kérem tájékoztassanak, hogy hogyan vehetem át a fizetésem azért a 20 óráért, amit ledolgoztam náluk… Mire jött a szimpatikus válasz sms, hogy ez tréning volt, és nem kapok érte fizetést. Ez illegális. Lényegében lehúztak 120 fonttal, ami ugyebár számoljuk csak ki, nem kevés. Ráadásul nagyon sokat dolgoztam érte. De most úgy vagyok vele, hogy örülök, hogy megszabadultam tőle… Sajnos a Subwayben az a rossz, hogy tud nagyon jó lenni és nagyon rossz is, mivel minden az adott üzlet vezetőségén múlik, így vagy jót fogsz ki, vagy ilyen ultra fost, mint amilyet én.

Egyébként a sok nehézség ellenére imádom az új életem. Önálló vagyok, azt teszek amit akarok, és már nincs gyomorgörcsöm, ha utcára kell mennem. Sőt. Imádok utcára menni. Tanulgatok főzni, már egész sok mindent sikerült elkészítenem. Mosok, takarítok, bevásárolok, szépítgetem a szobám, tervezem a jövőm. Itt. Néha-néha eljárunk szórakozni is persze. A karácsonyt négyesben töltöttük, Norbi és Ádám meglátogattak minket, viszont a szilvesztert egyedül töltöttem, mert mindenki hazament, Gábor is. Ennek ellenére szuper volt. Megittam egy üveg Breezer Spritzert, egy kis bort, Antonival skypeoltam, megfogadtuk, hogy a következő szilvesztert együtt töltjük nálam. Megfogadtam, hogy idén vékonyabb leszek, több tetoválásom lesz, befestem az egész hajam kékre, meggazdagszom, és a továbbiakban igyekszem még egészségesebben élni.

Ha bárkinek bármi kérdése van, amiről esetleg nem írtam, de kíváncsi rá, tegye fel nyugodtan, és alkalomadtán szánok rá bejegyzést.

This entry was posted on 2015. január 9..

Újabb csodás csomagbontás ^^,

Megfogadtam, hogy most jó ideig nem fogok semmit venni magamnak, mert fontosabb dolgokra kell szánnom a pénzt. Viszont addig is, amíg ez az elhatározásom meg nem dől, addig itt az utolsó mbok/yahoo csomagom:

DSCF5392

DSCF5393

DSCF5394

Oly régóta vágyott gyűrűk :3

DSCF5395

Ezer éve álom táska <3 El sem hiszem, hogy az enyém.

DSCF5401

AP rózsaszín masni, hiánypótló darab.

DSCF5402

Második harisnya a gardróbomban, igazán gyönyörű <3

DSCF5403

A Little Twin Stars cipőmhöz új póló is dukál :3

DSCF5404

És íííme a sztár :3 Dreamy Baby Room salopette. Az első salopettem. ^^,

Felvéve:

DSCF5394

(ez egyébként a HyperJapan szombati koordim lesz, ha minden igaz, a sárga teapartymmal kiegészülve, ami még nem érkezett meg.)

Amsterdam

DSCF5250

Nos, ez a világ legnehezebben létrejövő utazása volt. Egyik mélypontról estünk a másikra. A legfőbb tanácsom, hogy SENKI ne foglaljon helyet az orangeways-nél. Az utazásom időpontja május 23-ra volt kitűzve, szépen készülődtem is rá, minden el volt intézve, műszakcsere, szabadságok kivéve… Amikor is május 21-én, vagyis az utazás előtt 2 nappal kaptunk egy e-mailt az orangeways-től, amiben nagyjából az állt, hogy “bocsi, de mégsem indítjuk a buszt”. Természetesen egyből elkezdtük keresni az egyéb megoldást, amivel kijuthatnék, és az egyetlen értelmes, és nem túl drága lehetőség az eurolines volt. De amíg agonizáltunk, és keresgéltük, hogy mi lehetne még, addig május 23-ra elfogyott az összes szabad hely, így május 21-én száz százalékig meg voltam róla győződve, hogy ez az utazás nem fog létrejönni. Május 22-én csütörtökön egy ötletre ébredtem, hogy mi lenne, ha spontán módon még aznap elutaznék… Szerencsére a munkahely rugalmas volt, a munkatársaim pedig segítőkészek, úgyhogy kb. fél óra alatt elkelt a munkamennyiség, amit én csinálnék, úgyhogy elengedtek szabadságra, így villámsebességgel elkezdtem dobálni a bőröndbe a cuccokat, miközben anyu foglalta a jegyet, és intézte a továbbiakat. Délelőtt még átjött Pálma egy kis lelki támogatást nyújtani, majd később, 15:30-kor már a buszon voltam, és száguldottam Amszterdam felé.

A 22 óra buszút rendkívül megviselt. Nem is igazán az út, hanem a buszon lévő emberek. Megtalált a világ legidegesítőbb, legborzasztóbb embere, aki nyilván, miután mindkettőnknek vannak piercingjei, úgy gondolta, hogy azáltal biztosan vannak közös témáink. Szörnyen kínos volt az egész, és nagyon vártam, hogy végre megérkezzünk. Nem aludtam semmit. Ráadásul az utolsó órákra még felszállt egy német férfi, aki részeg volt, hajnövesztővel kenegette a kopaszodó fejét, és közben ordibált a többi utasnak, és kínálgatta őket piával… Majd elkezdett Hitlerezni, és robbantásokról beszélni. Rendkívül felemelő volt.

Az ott töltött idő szuper volt, igazából minden nap rengeteget – 8-10 órát – sétáltunk, várost néztünk, jókat ettem, vásároltam, kikapcsolódtam. Esténként, miután hazaértünk, a kertben, vagy a nappaliban teázgattunk, beszélgettünk. (És négykézláb csúszkáltunk a földön kb., annyira fájt a lábunk.:D) A lábam még mindig nem jött rendbe, eléggé megártott neki az utazás, az egyik térdem nem bírja a gyűrődést, és azóta is fáj, ha kicsit többet sétálok, vagy sokat ülök egy helyben.

Nagyon nem volt kedvem hazajönni egyébként, már lassan tényleg mindenhol jobban érzem magam, mint itthon. (mármint nem maga a lakás, vagy a szeretteim miatt, hanem az ország és az itteni emberek miatt) Remélem, hogy minél hamarabb újra tudok időt és pénzt áldozni arra, hogy visszatérjek Mónihoz, és néhány ilyen szuper napot töltsek ott.

Néhány fotó:

DSCF5021

DSCF5042

DSCF5046

DSCF5078

kedvenc postaládás burgerem:D

DSCF5101

DSCF5105

DSCF5263

DSCF5338

DSCF5339