hatás

Élet egy másik országban… Régóta gondolkodtam, hogy írok arról, hogyan változtak az emberi kapcsolataim, amióta elköltöztem, de valahogy folyton tartottam attól, hogy valaki magára veszi, akinek nem kéne, esetleg megsértek vele embereket. De átgondolva ez az egész nem is róluk szól, hiszen a változás az én életemben történt, így ennek fényében kell megosztanom a tapasztalatokat.

Adott a szituáció, hogy leélek 25 évet a szülőhazámban, összegyűjtöm magam köré a barátokat, haverokat, ismerősöket… Majd elköltözöm, és így 3 és fél év után azt kell mondjam, hogy a néhány kivételes embertől eltekintve senki sem maradt mellettem. Nem mondom, hogy mindez csak rajtuk múlott, minden kapcsolat megszakadásához mindkét fél “beleegyezése” kell. Azt is hozzá kell tennem, hogy a negatív hatású embereket én magam építettem le, de ennek is megvan az oka. Sokat dolgozom, kimerítő a munkám, folyamatos felelősségvállalás terhe van a vállamon. Emellett nyilván háztartást vezetek, párkapcsolatot építek, és egyszerűen úgy éreztem, hogy akik nem járulnak hozzá az életem épüléséhez, nem férnek már bele az időmbe. Akik egy helyben állnak, akik folyamatosan panaszkodnak, akiknek nincsenek terveik, nem lépnek előre semmiben, lekötik őket a függőségeik, valamint olyan dolgok, amik nekem kiesnek az érdeklődési körömből.

Mikor utoljára hazamentem, egy barátom megkérdezte, kikkel találkozom… Meglepetést okozott a válaszom, hiszen a kiköltözésem utáni első hazautazásom alkalmával minden napom elejétől a végéig be volt táblázva, hogy mindenki beleférjen, mindenkinek ajándékokat vásároltam, készültem… Ehhez képest sokan még minimális alkalmazkodásra sem voltak képesek annak ellenére, hogy évi 1-2 találkozó alkalmán kívül nincs sok lehetőség a velem való személyes kommunikációra. Szóval megkérdeztem magam, tényleg nekem kéne küzdenem azért, hogy láthassam őket? Arra jutottam, hogy nem.

Egy barátságot véleményem szerint nem nehéz fenntartani. Nem azt mondom, hogy naponta kell regényeket írnunk egymásnak, de azt senki se mondja, hogy valakinek mondjuk nincs 3 perce egy válaszra akár egy vagy két hónapig, majd gyakorlatilag az életemben történt fontos eseményeket ignorálva írni egy semmitmondó üzenetet… Van olyan ember, akivel ugyan nem írunk folyamatosan, de nyomon követjük egymás életét, és azért havi néhány levélváltás megtörténik, valamint folyton informáljuk egymást a bekövetkező változásokról, izgalmas dolgokról, és mindkét oldalon érezhető a másik iránti érdeklődés. Van olyan is, akivel napi kapcsolatban vagyok.

Van, hogy olyan az életem, hogy nem vagyok irkálós hangulatban, stresszes vagyok, nehezebb időszakon megyek keresztül, de sosem hagyom, hogy azt higgyék, elhanyagolom őket. Ilyenkor a legjobb az őszinteség, leírom, min megyek keresztül, és hogy emiatt ne számítsanak nagy aktivitásra tőlem az elkövetkezendő napokban, esetleg ha egy szavakban válaszolok, ne vegyék személyes sértésnek. Mindenkinek lehetnek rossz időszakai, de egy barátságban ezeket is illik megfelelő módon kezelni.

Aztán ott voltak azok is, akik ünnepek közeledtével váltak mindig aktívvá, és mikor már végre lehúztam volna őket az ajándék listámról, ismét ráiratták magukat a téma felhozásával. Ami részemről volt butaság, hiszen nem azért dolgozom keményen a pénzemért, hogy olyan emberekre költsem, akiket semmi más nem érdekel egyébként velem kapcsolatban már régóta.

Egyszerűen reálisnak kell lenni. Amikor azt veszem észre, hogy valakire mindig én írtam rá, mindig enyém volt az utolsó szó minden beszélgetésnél, akkor egyszerűen el kell engedni. Azokért az emberekért vagyok hálás, akik a mai napig mellettem állnak, érdeklődnek, kölcsönösen írunk egymásnak, nem hagyunk dolgokat szó nélkül és nem hanyagoljuk el egymást.

Valahol ez egy nehéz dolog, elköltözni, távol lenni a fontos emberektől, de legalább segít rájönni, kik a valódi barátaid.

Reklámok
This entry was posted on 2018. március 14.. Bookmark the permalink.