Útkeresés

2 év 3 hónap 11 nap

Pontosan ennyi ideje élek távol a szülőföldemtől. Jelentem, még mindig nem bántam meg, bár sokszor meglegyint a megbánás szele egy-egy gyengébb pillanatban, amikor elgondolkodom azon, hogy felülök az első repülőre és itthagyok mindent magam mögött, de hamar el szoktam hessegetni ezeket a gondolatokat. A boldogság nem függ helytől, nem függ időtől, a boldogság az embertől függ. Azt hiszem vannak olyan emberek, akik egyszerűen nem arra születtek, hogy boldogok legyenek, szent meggyőződésem szerint én is közéjük tartozom. Teljesen mindegy hová megyek és mit csinálok, felemészt a belső feszültség, a magatehetetlenség, a kielégíthetetlen vágyak és álmok tengere, és a végén ismét ott találom magam, ahol mindig is voltam: depresszív, pánikbeteg valómban.

Alig egy hónapra van a 28. születésnapom. Most valahogy még kétségbeejtőbbé válik ez az egész, amit életnek nevezek. Nem mondom, hogy semmim sincs – még ha úgy is érzem sokszor -, hiszen van munkám, pozícióm, pénzem, párkapcsolatom, de valahogy semmi sem jó. Minden ember életében vannak bizonyos időszakok, amikor egyszerűen semmi sem jó, ugye? Mindenki átéli, mindenki keresi az útját, bár én nem értem miként jöhet létre, hogy nálam ez lassan 28 éve konstans állapot. Nyilván valamit rosszul csinálok.

Megint elolvastam az előző posztom. Több mint egy év eltelt, ismét rengeteg nehézséggel kellett megküzdenem/megküzdenünk. Az élet úgy hozta, hogy nem öregedtünk meg az álom lakásunkban, hiába terveztük így. Magánéleti próbálkozások és kudarcok követték egymást az elmúlt évben, valahogyan folyamatosan az átvert szerepébe kerültem, ami nagyjából felfoghatatlan számomra. Mivel szeretem mindenért magamat okolni, természetesen próbáltam átlátni a helyzetet, miként is lehetett minden az én hibám, miért érdemlem azt, amit kapok… Nem jöttem rá. Kicsit feladtam. Kicsit ‘nemtörődöm’ lettem. Sodródni akartam, bele a semmibe, bele az ismeretlenbe, és a legtávolibb, legextrémebb ismeretlen számomra az volt, hogy találkozgatni kezdtem egy fekete fiúval. Először komolytalanul, majd valahogy az események sodrásában párkapcsolat szerűvé formálódtunk, bár még mindig nem mondanám valódinak az egészet, azt hiszem úgy vagyok vele, tart, amíg tart. Semmit sem kényszerítek, nem bánom, ha marad, nem bánom, ha megy. Talán érzelmileg ez a legbiztonságosabb megoldás, ha nincsenek elvárásaim.

Sok támadás ért miatta, mind család terén, mind ismerősök terén. Sok emberben csalódtam, sokat bántottak és próbáltak megalázni a választásom miatt. Akit régen a barátomnak mondtam, sokatmondó hangulatjellel fejezte ki a véleményét egy kép alatt, majd soha többé nem válaszolt az üzeneteimre. Akármit is hoz az élet, akármilyen nemzetiségű párom lesz esetlegesen a jövőben, abban biztos vagyok, hogy olyan emberekre nincs szükség az életemben, akik ez alapján ítélnek el engem. Engedni a saját vágyaimnak nem volt könnyű, bárki is gondolná úgy. Megküzdöttem a saját előítéleteimmel, a neveltetésemmel, mindennel, amit önmagamról hittem. Azt gondoljátok, korábban el tudtam volna képzelni, hogy együtt legyek egy tőlem ennyire különböző kultúrából származó emberrel? Nem, soha nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet, de az élet produkál váratlan helyzeteket, és sodor az utadba olyan embereket, akik miatt néha fel kell adni mindent, amit mindaddig önmagadról tényként ismertél.

Nem tudom, mit mondhatnék még. Olyan negatív ez az egész. Mintha ugyanazokat a köröket járnám újra és újra, nem haladok sehova.

Reklámok
This entry was posted on 2017. január 29.. Bookmark the permalink.