Unalmas hétköznapok, avagy milyen volt az utóbbi fél évem…

Kilenc hónapja és tizenkét napja élem napjaim Londonban. Elöljáróban: bármi nehézség jött, bármit hozott is az élet ez alatt a kilenc hónap alatt, soha egy pillanatra sem bántam meg, hogy a költözés mellett döntöttem, és egyetlen egyszer sem jutott eszembe, hogy haza szeretnék menni. Pedig túl vagyok számos munkahelyi konfliktuson, költözésen, pénzügyi problémán, magánéleti gondokon, de úgy érzem, hogy mindezzel együtt megérte. Igen, hiányoznak a barátaim. Ahányszor elmegyek a Primarkba, nagyon sajnálom, hogy Zsuzsi nincs velem, hogy nem beszéljük rá egymást minden baromságra, és költünk el egy vagyont. Ebből a szempontból magányos vagyok, nincs egy jó vásárlós barátnőm. Azok a hétvégék hiányoznak, amikor nyakunkba vettük a várost, végigjártuk az Ázsiát, néhány turkálót, megettük a legszennyebb kajákat, hol egy sajtburger, hol egy fánk, ittunk egy Bubble teát, megvettünk mindent, ami megtetszett, majd tízszer megbántuk az egészet.
Anyu főztje is hiányzik. Az, hogy idegesítsen, hogy kritizáljon amiatt, hogy sokat ülök a számítógép előtt, vagy sokat alszom, az nem hiányzik. De a kényelem, amit az otthon fogalma nyújtott, az hiányzik. Már csak távoli emlék, amikor nem főztem, nem jártam bevásárolni, nem takarítottam egy egész lakást, nem mostam. Most mindez megvan, és sok időmet felemészti. De hát ilyen ez a felnőtt élet, vagy mi fene.

Szóval, mi is történt az elmúlt fél évben? Elolvastam az utolsó posztomat, aminek a végén a célkitűzéseim szerepelnek. Több tetoválásom lett, befestettem a hajam kékre (bár azóta már váltottam), ez a kettő pipa. Hogy egészségesen élek-e? Nem mondanám igazán. Igyekszem mindent megtenni, rendesen táplálkozom, amiket főzök, mindig egészséges alapanyagokból áll, és változatosan táplálkozom, de sajnos ráálltam újra az édességekre, és egyéb baromságokra. Persze nem viszem túlzásba, de néha azért szüksége van az embernek egy fáradt hétköznapon egy Magnumra, vagy egy Cadbury desszertre. Ha ezért rossz ember lennék, hát kövezzetek meg. :D Az utolsó pont a meggazdagodás, ami ugyan még nem következett be, de rajta vagyok az ügyön, esküszöm. Na meg végül is még van rá majdnem egy fél évem.

A költözés mondjuk eléggé keresztülhúzta a meggazdagodással kapcsolatos terveimet, hiszen elég sok pénzt ki kellett fizetni depositra, egyéb baromságokra, szóval a június-július egy elég nehéz hónap volt számomra. Amikor június 6-án kézhez kaptuk a levelet, hogy egy hónapunk van a kiköltözésre, az amolyan hidegvizes zuhanyként ért mindenkit a házban. Nem akartam elköltözni, jó volt nekem ott, szerettem a házat, szerettem a szobámat. A lakáskeresés a világ legundorítóbb dolga, komolyan. Sok-sok felesleges telefonhívás, feleslegesen megtett utak, kamu képek, átverős eladók, ‘nemtörődöm’ ügynökségek… Hetekig erről szólt az életem. Éjjel dolgoztam, nappal pedig keresgéltem, hívogattam, stresszeltem. Aludni sajnos nem volt időm, úgyhogy ebben az időszakban ez a tevékenység kimaradt az életemből. Hosszas keresgélés utáná rátaláltunk álmaink lakására, ami 15 perc sétára van a munkahelyemtől, és bár a költségei elég erősen meghaladták a maximumot, amit kitűztünk magunknak, de mégis ezt választottuk. Úgyhogy véget ért a házmegosztásos, idegesítő idegenekkel együtt lakós időszak, elkezdődött egy olyan élet egy olyan helyen, amit már valóban élvezni lehet. Enshuval el is döntöttük, hogy mi itt fogunk megöregedni.

Még a költözés előtt a kellő anyagi támogatást is megkaptam az új, fényűző életemhez. A munkahelyünkön változások következtek be, a sorvezetőnk tevékenysége nem volt kielégítő, ezért a főnök behívott az irodába, és felkért rá, hogy július 8-tól vezessem én a második sort. Örömmel mondtam igent erre a fizikai és szellemi megterhelést jelentő feladatra, hiszen pont elegem volt már a sorvezetőnk hatalmaskodó, tiszteletet követelő viselkedéséből, valamint abból, hogy látványosan féltékeny volt arra, hogy jobban tudom a dolgokat nála. Folyamatosan kritizált, minősíthetetlen hangnemben beszélt velem, és két-három embernyi feladattal bízott meg nap mint nap csak azért, hogy feszegesse a határokat, hogy megpróbáljon kikészíteni, valamint hogy magát minél inkább mentesítse a munka alól. A felszabadulás napjaként éltem meg a napot, amikor lecseréltük a sapkáinkat, én megkaptam a piros sorvezetői sapkát, ő pedig visszavette a leminősítéssel járó kéket, ezzel együtt én megkaptam a sorvezetői órabért, az övét pedig lecsökkentették. Azóta elhagyta a céget, azt hiszem nem nagyon bírta elviselni ezt a megalázó helyzetet, hogy alkalmatlannak nyilvánították a feladatra, és kivették a kezéből a felelősséget. És bár sok a stressz, ami az új pozíciómmal együtt jár, és nagyon sokat dolgozom, de szeretem ezt a helyzetet. Az pedig mellékes, hogy végtelenül fáj minden porcikám, és sokszor 10 órát is dolgozom, vagy akár többet, majd alkalmatlan vagyok bármilyen tevékenységre, miután hazaértem, de hát ilyen ez. Boldoggá tesz, hogy megérett a munkám gyümölcse, és értékelik mindazt, amit tettem. Sajnálom, hogy az ex-sorvezető nem látta, mennyit segítettem neki, és hányszor húztam ki őt a bajból, hányszor javítottam a hibáit. Ő csak annyit látott ebből az egészből, hogy “elvettem” a munkáját, ami nem igaz, mert nem én kértem, engem kértek fel rá. Őt sem kényszerítette rá senki, hogy rendszeresen menjen haza korábban, vagy ne jelenjen meg egyáltalán, mondván, hogy én úgyis tudom, mit kell csinálni, és majd én elvezetem a sort. Magának ásta a saját sírját, sajnálom őt azért, amilyen emberré vált.

Mit mondhatnék még? Előléptetés, tökéletes lakóhely, az életem kerek. Vagyis csak Lajoska és Zsuzsi hiányzik belőle, de ők nagyon. De biztos vagyok benne, hogy ők mindketten megértik, mire van szükségem, és milyen út vezet a boldogságomhoz.

Na, itt van még egy galambos kép, hogy legyen minek örülni.

Reklámok
This entry was posted on 2015. augusztus 4.. Bookmark the permalink.