Mindentől távol

Rég jártam erre utoljára… Nem is tudom miért. Igazából most is csak azért írok, mert a saját memóriámat kb. egy aranyhaléval tudom azonosítani, és félek, hogy ha majd öreg és szenilis leszek (vagy mondjuk egy évvel idősebb), akkor már semmire nem fogok emlékezni a kezdetekből. Márpedig én szeretnék emlékezni rá, milyen is volt, amikor új életet kezdtem. Új életet Londonban. A hozzám közel állók tudják, hogy már nagyon régóta terveztem ezt, de igazából az egész olyan volt, mint egy álom, amit talán soha nem fogok elérni. A gátlásaim miatt, vagy amiatt, hogy képtelen voltam önző lenni és a saját boldogságom után menni, mindig mások érdekeit tartottam szem előtt. Diploma után már szerettem volna eljönni, de akkor még nem voltam rá képes, hiszen talán arról még írtam is, hogy adtam magamnak haladékot, hogyha kapok otthon munkát, akkor maradok, ha nem, akkor jövök. Mivel kaptam, maradtam. Egy teljes szuper évet töltöttem gépíróként a cégnél, majd a második londoni kiruccanásom után végleg eltört bennem valami, és eldöntöttem, hogy nem maradhatok tovább Magyarországon. Emlékszem, szerdai napon értem haza Londonból, boldog voltam, teljesen feltöltött az utazás, majd hazaértem, és elromlott minden. Hétvégére ott tartottam, hogy szombat éjszakától vasárnap délutánig sírtam amiatt, hogy nem bírom elviselni az életem. Akkor, aznap döntöttem el, hogy legyőzöm önmagam, a gátlásaim, a korlátaim, és újra kezdek mindent egy új helyen, ahol talán boldogabb lehetek.

Szépen lassan adagoltam mindenkinek, hogy vegyenek komolyan, hogy ez most tényleg az a pillanat, amikor nincs visszaút, és tényleg el fogok menni. Először is felmondtam a munkahelyemen. Persze nem azonnal, már augusztus elején bejelentettem, hogy szeptember utolsó napja lesz az én utolsó munkanapom. Az októberi MondoCont még szerettem volna megvárni, hogy gyűjthessek még egy kis pénzt az utazáshoz, így végül a repülőjegyet október 18-ra foglaltuk le. Foglaltuk… Igen, végül is nem egyedül jöttem, hanem Gáborral kettesben vágtunk neki az útnak, mert egész véletlenül mindketten egyszerre szerettünk volna elköltözni, így hát összefogtunk. Az utazás előtti napok nagyon stresszesen teltek, mind a pakolás, mind a szeretteim sorozatos lelkiismeretfurdalás-keltései amiatt, hogy elmegyek. Nagyon vártam már, hogy végre a repülőtéren legyek és elindulhassak az új életem felé.

Egy hotelben foglaltunk szállást 4 éjszakára, és úgy gondoltuk, hogy ez a 4 éjszaka elég lesz arra, hogy megtaláljuk álmaink otthonát, ahol letelepedhetünk. Mondjuk úgy, hogy finoman elszámoltuk magunkat. :D Oké, annyira azért nem, mert végül is csak egy napot kellett ráhúznunk a hotelben, hogy ne kelljen a híd alatt aludni. Ez a 4 nap nagyon feszült volt. A legnagyobb nehézséget az okozta, hogy a hotelben rettenetesen rossz volt a wifi, emiatt nehéz volt keresgélni a hirdetések között. A másik borzasztó dolog, ami megnehezítette az életünket, hogy nem volt térerő. Tényleg. Semmi. Ahhoz, hogy telefonálni tudjunk egy-egy hirdetésre, ki kellett sétálni elég messzire a következő utcáig, és onnan volt lehetséges. Ez főleg akkor volt mókás, mikor mondjuk felírtam három telefonszámot, kimentem, és kettő nem kapcsolható, egy pedig nem vette fel. A legtöbb, ami jó lett volna, vagy már kiadta, vagy szimplán kamu volt, vagy nem vette fel, vagy egyéb baromságok… Kevint sose felejtem el, azt hiszem. Aznap két lakást mentünk megnézni, az egyik Savasé volt (:D). Egy borzasztóan csúnya, lift nélküli emeletes házban volt elég magasan. A lakás belül 2 emeletes volt, szörnyen szűk, minden helyiség nagyon pici volt benne, és dugig volt emberekkel. Azt hiszem 7 vagy 8 ember lakott benne… És közös szobánk lett volna Gáborral, ami annyira pici volt, hogy gyakorlatilag egy hét alatt lettünk volna öngyilkosok. Miután megnéztük, indultunk Kevinhez. Késében voltunk, ezért felhívtuk, hogy várjon meg minket, persze kedvesen mondta, hogy megvár. Nagyon messze volt onnan, ahol voltunk, hideg is volt, fújt a szél, éhes voltam és mérges, amiért még mindig nem találtunk semmit. Mikor odaértünk a ház elé, megcsapott a boldogság szele, mert igazi tipikus kis angliai ház volt, pont olyan, amilyenben élni szeretnék, és ráadásul senki más nem lakott ott, csak a miénk lett volna. Viszont sötét volt… Gyanúsan sötét. Többszöri próbálkozás után vette fel Kevin a telefont, aki valamiért nem emlékezett ránk, és közölte, hogy valaki előbb ért oda, és kiadta neki. Úgy álltunk ott, mint akiket egy-egy vödör jeges vízzel öntöttek le. Kiábrándultan mentünk vissza a hotelbe. Utolsó utáni pillanatban találtunk rá a megfelelő helyre. Egy négy szobás házban két szoba volt kiadó, és bár sokan érdeklődtek, de a lány az ügynökségtől magyar, és nekünk kedvezett. Másnap elhagytuk a szállodát, szerződést írtunk, fizettünk és költöztünk. Bár csak az egyik szoba volt költözhető, a másik csak november 1-től, de beköltöztünk így az én szobámba, és két hétig szobatársak voltunk. Október 23 volt a beköltözésünk napja.

Akkor még ugye 4 lakótársunk volt, egy muszlim lány, egy olasz fiú és egy román pár. Nem indult zökkenőmentesen az életünk itt, a muszlim lány valamiért szándékosan bosszúságot okozott nekünk folyamatosan, gondolom ki akarta használni az időt az elköltözéséig, hogy addig konfliktust generáljon köztünk és a többi lakó között. Ami gyakorlatilag sikerült is neki kiválóan, hiszen azóta sem felhőtlen a kapcsolatunk Cristinával és Bogdánnal. Marcoval nincs gond, azon kívül, hogy állandóan szaros a vécé utána. :D A román párral pedig nevetséges levélváltások zajlanak amióta itt élünk, ráadásul valaki még a kulcsom is ellopta egyszer. A kedvenc sztorim viszont az, amikor hallottam kijönni Marcot a vécéről, és egyből el is ment itthonról, én pedig indultam dolgozni, de még volt pár percem, gondoltam elszaladok pisilni… De amikor bementem a vécébe, az a látvány fogadott, hogy a vécé pereméig áll a víz. Úgyhogy a munka előtti utolsó perceim azzal töltöttem, hogy a karom egészen a vállamig a vécében volt, és próbáltam megszüntetni a dugulást. Igazi handyman lettem mióta itt lakom. Kár, hogy senki nem fizet érte.

Na de vissza a történet fonalához… Miután végre beköltöztünk, beszereztünk mindent, ami az élethez kell, evőeszközök, edények, szennyestartó, és a többi… El kellett kezdeni a munkához szükséges papírok beszerzését. Az időpont kérés az NI interjúhoz nem ment zökkenőmentesen, de szerencsére egy kedves itteni ismerősöm, Bogi segített nekem, így meg is kaptam az időpontot, ami 2014. november 14. volt. VÉGTELEN idő volt addig, úgy éreztem. Bár sokakat felvesznek dolgozni úgy, hogy még nincs NI number, csak az időpont van meg, de valahogy nekem semmi sem jött össze igazán, és még a próbamunkához is szükség volt egy bankszámlára. Márpedig bankszámlát csináltatni még NI numberrel is nehéz, nemhogy nélküle. Nélküle gyakorlatilag lehetetlen. Szóval nem maradt más, mint a várakozás. Az NI interjú lezajlott rendben, meg is kaptam az igazolást arról, hogy ott voltam, viszont egy aggasztó mondat volt rajta, miszerint az NI numbert 6 héten belül kapom meg… Mivel nem volt időm várni, így NINo hiányában az interjús igazolással kezdtük járni a bankokat, hátha valaki ad bankszámlát. Aznap, amikor elkezdtük, mindenhonnan szinte röhögve küldtek el minket. Csalódottan mentem haza.

Viktor infója alapján másnap gondoltam, még egy próbát kéne tenni a TSB Banknál, mert állítólag az ő elvárásaik jóval alacsonyabbak, mint a többi banké. Így is lett, másnap hozzájutottam az angliai bankszámlámhoz, pár napra rá pedig már jöttek az adatok, a kártya és a pin kód is. Szóval egy akadály letudva. Ezután töltöttem egy próbanapot egy kávézóban, ami gyakorlatilag asztaltörölgetésből állt. Majd keresgéltem tovább, de NINo nélkül elég nehéz volt, mert sok helyen a jelentkezés feltétele volt az is, hogy beírjam ezt az adatot is. December 6-án kaptam meg a NI numbert, és határtalan boldogság lett úrrá rajtam ettől a ténytől, hogy legálisan vállalhatok munkát egy idegen országban. Persze az összes ismerősöm közül nekem tartott a legtovább, amíg megérkezett, de hát ezen már meg sem lepődök. :D Ilyen az én szerencsém.

Az álláskereséssel az volt a gondom, hogy gyakorlatilag semmilyen munkához nem volt kedvem. Amihez kedvem lett volna, ahhoz pedig folyékony angol volt az elvárás. Persze azért küldözgettem az önéletrajzom ide-oda, és végül egy szép napon meg is csörrent a telefonom, és behívtak dolgozni, méghozzá éjszakai munkára. A cég neve Fruitful Office, és gyümölcskosarak készítésével foglalkoznak. December 14-én volt az első munkanapom. Két hét tréninggel kezdődött az egész, aminek az egyik fele a december 14-i héten volt, a másik fele pedig január 5-től. (karácsonyra bezárt a cég) Mindkét tréning hét 21 óra munkából állt a beosztás szerint, bár végül a második héten többet dolgoztam, de erről majd később.

Először nem láttam esélyt arra, hogy több órát kapjak hetente 21-nél, ezért közben elkezdtem új, teljes munkaidő után nézni, és így jött a Subway. Jelentkeztem néhány Subwaybe, és gyakorlatilag az összesből hívtak, hogy felvennének. Végül január 2-án volt az első napom az Excel Exhibition Centre-ben. (itt szokott lenni a Comic Con:D) A Subway karrierem rövid volt, de annál viharosabb. Egy nagyon kedves trénerem volt, Sigita, bár szigorú, de azért aranyos. Első nap ott volt egy srác is, na de az büdös kutyaember volt, nem volt szimpatikus. A tréning elég meglepő volt, ugyanis ők azt gondolták tréningnek, hogy nyitás előtt egy papírra felírták a 20 féle szendvicset, 4 féle reggeli szendvicset, és 8 féle szószt, és “jegyezd meg, míg jön az első vevő”… Ami elég érdekes felfogás, tekintve, hogy a szendvicseknek hülye neveik vannak, és mindegyiknél meg kell jegyezni, hogy miből hány darab van benne (pl. italian BMT: 3 szalámi + 3 pepperoni + 2 pulykasonka) Szerintem nincs ember, aki meg tud jegyezni azonnal húsz szendvicset, és hogy melyikben miből mennyi van… De lehet csak én vagyok gyengeelméjű. Gondoltam, mivel első nap, kérdezhetek a tréneremtől, de rosszul gondoltam. :D A főnök lecseszett, hogy ne kérdezzek semmit, amikor ott a vevő… De akkor hogy csináljam meg a szaros szendvicsét, ha nem tudom, hogy mit kell beleraknom?:D Mindegy. Következő nap csak ketten voltunk Sigitával, az a nap egész jól zajlott, sok mindent tanultam, és mivel itthon tanulgattam a szendvicseket, így szinte már hiba nélkül tudtam elkészíteni bármit, amikor vevő jött. A vezetőséggel volt egy olyan gondom, hogy nem adtak beosztást. És mivel ugye 5-én kezdődött a gyümölcsös munka is, és kettőt csináltam egyszerre, így nem volt olyan jó, hogy nem tudtam másnap mikorra kell menni… Mivel a store manager egyáltalán nem reagált semmire, így kénytelen voltam írni a head office-ba a főnöknek, aki megírta, hogy 8-ra menjek. Meg is történt, mentem is 8-ra, ledolgoztuk a napot. Aznap egy Alex nevű perui srác volt velünk még, így dolgoztunk hárman. Miután végeztem, megkérdeztem a főnököm, hogy másnap hányra jöjjek. Egy lebaszással kezdte, hogy ne kontaktoljak a head office-al, csak vele. (kérdem én, hogyan, ha nem reagál semmire?) Majd azt mondta, hogy nem tudja mikor jöjjek, de majd nemsokára ír egy smst. Oké, szuper. Persze gondolom mondanom sem kell, hogy sms nem érkezett tőle. És én hiába írtam neki még este is, nem válaszolt. Mondom akkor komolyan b*sszák szájba magukat, nem fognak szórakozni a időmmel, nem megyek sehova. Ledolgoztam az éjszakai műszakom a gyümölcsösnél, majd szépen kialudtam magam. Délután 2-kor csöng a telefonom, Pragnesh drága hív, hogy ugyan miért nem mentem ma 8-ra… Mondom talán azért, mert azt mondtad, hogy írsz sms-t, hogy hányra menjek… Szó szót követett, a végére még majdnem én lettem a hülye, sebaj. Mondta, hogy másnap menjek 8-ra.

Este viszont változás történt. A gyümölcsösnél behívtak munka közben az irodába, gratuláltak, mert véget ért a két hét tréningem, levehettem a gagyi tréning mellényt, és megkaptam az új csuda beosztásom, ami már majdnem full time. Úgyhogy jött a mérlegelés… Fruitful office, majdnem full time, nem minimálbér, kedves emberek, kedves munka VAGY Subway, fogyatékos vezetőség, minimálbér, és egy 10 órás műszak alatt egy pohár vizet lehet inni, mert a vezetőség nem akarja, hogy a staff sokat járjon vécére… Hát, úgy döntöttem, hogy a gyümölcsöket választom és a jó hangulatú munkavégzést a stressz helyett. Úgyhogy azzal a lendülettel írtam is egy smst a Subwaynek, hogy sajnálom a kellemetlenséget, de full time-ra változott a munkaidőm, így sajnos nem tudok többé náluk dolgozni. Viszont kérem tájékoztassanak, hogy hogyan vehetem át a fizetésem azért a 20 óráért, amit ledolgoztam náluk… Mire jött a szimpatikus válasz sms, hogy ez tréning volt, és nem kapok érte fizetést. Ez illegális. Lényegében lehúztak 120 fonttal, ami ugyebár számoljuk csak ki, nem kevés. Ráadásul nagyon sokat dolgoztam érte. De most úgy vagyok vele, hogy örülök, hogy megszabadultam tőle… Sajnos a Subwayben az a rossz, hogy tud nagyon jó lenni és nagyon rossz is, mivel minden az adott üzlet vezetőségén múlik, így vagy jót fogsz ki, vagy ilyen ultra fost, mint amilyet én.

Egyébként a sok nehézség ellenére imádom az új életem. Önálló vagyok, azt teszek amit akarok, és már nincs gyomorgörcsöm, ha utcára kell mennem. Sőt. Imádok utcára menni. Tanulgatok főzni, már egész sok mindent sikerült elkészítenem. Mosok, takarítok, bevásárolok, szépítgetem a szobám, tervezem a jövőm. Itt. Néha-néha eljárunk szórakozni is persze. A karácsonyt négyesben töltöttük, Norbi és Ádám meglátogattak minket, viszont a szilvesztert egyedül töltöttem, mert mindenki hazament, Gábor is. Ennek ellenére szuper volt. Megittam egy üveg Breezer Spritzert, egy kis bort, Antonival skypeoltam, megfogadtuk, hogy a következő szilvesztert együtt töltjük nálam. Megfogadtam, hogy idén vékonyabb leszek, több tetoválásom lesz, befestem az egész hajam kékre, meggazdagszom, és a továbbiakban igyekszem még egészségesebben élni.

Ha bárkinek bármi kérdése van, amiről esetleg nem írtam, de kíváncsi rá, tegye fel nyugodtan, és alkalomadtán szánok rá bejegyzést.

Reklámok
This entry was posted on 2015. január 9.. Bookmark the permalink.