Általános és középiskolában gyakran hazudtam anyunak, mert volt rá okom. Voltak olyan barátaim, akikről jobb volt, ha nem tudott, voltak olyan “akcióim”, amiket jobb volt titokban tartani. Persze előbb-utóbb minden kiderül, de a lényeg, hogy szerintem nem igazán létezik olyan ember, aki ne hazudott volna a szüleinek tinédzserkorában.

Mostmár felnőttek vagyunk, legalábbis lassan betöltöm a 23. életévemet, szóval ez azt jelenti, hogy ami a koromat illeti, meglehetősen felnőttnek számítok. Már nem érzem úgy, hogy lenne okom hazudni, a tetteimmel el tudok számolni bárki előtt.

Ennek ellenére annyi hazugsággal vagyok körbevéve, ami emberi ésszel szinte felfoghatatlan. Mennyi ideig szabad tűrni a hazugságokat, a bántást? Mit tegyünk, ha ezek miatt változnak érzések, változik az ember maga…? Egyáltalán normális dolog az, hogy egy másik ember hazugsága miatt változzon az én jellemem? Valamint úgy általánosságban az emberekhez való hozzáállásom… Változnak a mindennapjaim, a magányosan töltött időmet kiteszi a hazugságokon való gondolkodás, a megértésre való törekvés… De semmi. Felfoghatatlan, megérthetetlen, és szerintem a hazugságra nincs magyarázat. Bárki bármivel próbálja megmagyarázni. Itt természetesen nem az apró füllentésekről van szó, mint amikor azt mondod a barátnődnek, hogy jól áll az új nadrágja, közben pedig másképp vélekedsz… (ezt sem tartom jófej dolognak, hiszen ki más legyen őszinte, ha nem egy igaz barátnő, de ez más kérdés)

Persze felmerül egyértelműen a párkapcsolat témaköre. Régen hihetetlenül szentimentális voltam ebben a kérdésben. Meg voltam róla győződve, hogy az “Igazi”, mint jelenség, létezik. Mindenki számára ott van valahol a tökéletes partner, akivel majd egymásra találnak, boldogságban úsznak, s idővel jöhet a családalapítás. Mindez problémák, nehézségek, akadályok nélkül. Ezek a gondolatok már nagyon rég elmúltak, és bár szeretném hinni, hogy létezik, de az egyben alapvető változásokat jelentene a jelenlegi életemben, amikre nem biztos, hogy fel vagyok készülve. Bár lehet, hogy a változásokra nem lehet, és nem is kell felkészülni…

Lelkileg gyakorlatilag teljes mértékben leamortizálódtam, s míg 14 évesen még nagy családban képzeltem el magam, 2 gyerekkel, férjjel és kutyával/macskával, addig mára semmi sem maradt. De tényleg semmi. Nagyjából 18 éves voltam, amikor olyan csalódás ért, hogy masszívan ellenzem a gyermekvállalást, és teljesen idegennek érzem már magamtól az anyaság gondolatát, s mondhatja bárki, hogy majd megváltozik kislányom… Nem, 5 éve tudom pontosan, hogy soha nem lesz gyerekem, és azóta voltam már szerelmes, de még a nagy szerelem miatt sem gondolkodtam másképp. Aztán jött még néhány csalódás, néhány hazugság, és már a házasság gondolata is terhes lett számomra. Majd az élet úgy hozta, hogy mostmár annyira szét lettem bombázva belül, hogy már maga a párkapcsolat gondolata sem vonz, sokkal inkább szeretnék karriert, saját lakást… Régen közös életet képzeltem el álmaim férfijával, ez az elképzelés teljes mértékben elszállt, s minden álmom egy saját lakás, ahol végre egyedül lehetek, és ahol a magam ura vagyok majd.

Sokan azért nem tudnak párkapcsolatban élni, mert szükségük van a szabadságra, ami számukra annyit jelent, hogy ne kelljen senkinek beszámolni a különböző emberekkel való randikról, szexuális együttlétekről, stb. Nekem is szükségem van szabadságra, de egy olyan szintű szabadságra, ami arra vonatkozik, hogy ne legyen senki, aki érzelmileg korlátoz, aki lelkileg fogva tart és bántalmaz (nem fizikai értelemben természetesen). Szükségem van arra, hogy a gondolataim szabadon szárnyaljanak, hogy ne kelljen kihagynom a lehetőségeket, csak mert valaki megakadályoz benne. Ha tanulnom kell, dolgoznom kell, vagy bármi más elfoglaltságom van, akkor ne legyen, aki folyamatosan számonkér, és aki nem fogadja el, ha nem lógunk egymás nyakán a hét összes napján…

Egyszerűen számomra sok egy kapcsolat, főleg, ha a nagy Ő-t olyannak képzelem el, ahogy azt már az előbbiekben leírtam… A nagy Ő-vel nem veszekszem végig a napot, nem hazudik nekem, nem akadályoz semmiben, nem féltékenykedik, nem kér számon semmi miatt. Vagy én tévedek, és igazából a mai világból már kiveszett a “tökéletes kapcsolat”, és azzal elégedjek meg, ami jut? Mostanában már azt sem tudom, hogy voltam-e már valaha boldog, vagy hogy egyáltalán amire azt éreztem, hogy boldogság volt, az tényleg az volt-e. Nehéz ügy, és minél sötétebben látom a múltat, jelent és az előttem álló eseményeket egyaránt, annál nehezebb pozitívan gondolkodni, s elhinni, hogy lesz ez még jobb is, leszek még boldog is.

Nem akarom, hogy mások megváltoztassanak.

Idén nagy hangsúlyt fektettem az egyediségre, a kézműves alkotásokra. Ékszereket és kozmetikumokat egyaránt vásároltam magyar készítőktől, és ezeket az ajándékokat tartom a legértékesebbnek, és remélem, hogy a szeretteim is átérzik majd ennek a “súlyát”.

Magamat is megajándékoztam idő közben egy Mácsár Andrea által készített csodálatos nyaklánccal (amit részben én terveztem), és napokig be voltam zsongva miatta. Ezen kívül egy Sophie Bello ajakápoló és egy Géczi Noémi (Mimi) által festett csodálatos képnek is tulajdonosa lettem. Régen is nagy hangsúlyt fektettem az egyediségre, de mostanában szinte megszállottja lettem a dolognak. Csodálatos érzéssel tölt el a tudat, hogy egy alkotó a saját kezével, szívével, lelkével készít valamit, ami azután az enyém lesz.

Úgy vettem észre, hogy nagyon sok ember még nem igazán éli át ezt a csodát, és talán én is csak azért, mert én magam is alkotó vagyok. De sok vásárlómnál látom, hogy hasonlóan vélekedik, és szeretném minél több emberrel megismertetni ezt az érzést.

A múltkori játékomra jelentkezők leveleiből mutatok néhány részletet, ami sokmindent elmond:

“Egyszerűen egy olyan kis világot, birodalmat képviselsz ékszereiddel együtt, ami magával ragad mindenkit, és egyszerűen jobb kedve lesz, ha ránéznek az ékszereidre.^^”

“gondoltam kiemelem, hogy szeretem az egyedi ékszereidet :) !
Aki viseli tudja, hogy csak pár készült belőle és ezáltal értékes számomra is egy-egy ilyen ékszer :) Mivel már vásároltam tőled, tudom milyen őket viselni :) És szuper, mikor nem volt valami jó kedvem akkor nagyon feltudta dobni a kedvemet :)”

“Jó látni, hogy bár mindig valami újat mutatsz, mégis hű maradsz a saját stílusodhoz, ami szerintem fontos egy alkotónál, hogyha valaki csak úgy megpillantja az egyik ékszeredet, akkor rögtön levághassa, hogy igen, ez bizony ZombieYanos :)”

“A legjobban azt szeretem benned, az ékszereidben, és mindabban, amit képviselsz, hogy nem félsz. A mai világ folyamatosan ránk erőlteti ezt a legyél kemény, ne mutasd ki, hogy gyenge vagy sablont, és az embernek kevés ideje marad önmagára. Te felvállalod az ízlésed, akkor is, ha tudod, ez sok mindenkiből ellenérzést vált ki. Imádom az infantilizmusod, mert csak akkor lehetünk igazán érettek, ha nem felejtjük el, milyen gyereknek lenni. :) “

“…az alkotásaiddal többé válsz, és akik viselik , maguk is többé válnak. Különlegessé, egyedivé. Ez teszi az egészet varázslatossá.”

Szóval ez a helyzet a kézzel készített alkotásokkal… Az nem csak egy ékszer, nem csak egy kiegészítő, hanem sokkal több annál.

Még nem késő beszerezni 1-2 egyedi alkotást a szeretteidnek.:)

Ajánlok nektek néhány oldalt a kedvenceim közül:

https://www.facebook.com/pages/magenta-vil%C3%A1g/211785868838005

https://www.facebook.com/pages/AndreaM%C3%A1cs%C3%A1rTextilekszer/182739338430924

https://www.facebook.com/SophieBelloKozmetikumok

Dóri rajzai, amiket én reklámozok a saját oldalamon:
https://www.facebook.com/media/set/?set=a.256884761038002.60547.143970788996067&type=3

És persze nálam is válogathattok a stipistopi albumból:) (karácsonyig még frissül)
https://www.facebook.com/media/set/?set=a.206765632716582.50417.143970788996067&type=3

Ha még eszembejut, linkelek, de most nagyon agyhalott vagyok.^^,

Mit tehet egy magamfajta átlagos huszonéves lány, ha úgy érzi, nincsenek barátai? Vagy legalábbis a baráti kapcsolatai nem elégítik ki a barátság fogalmát. (Már most tisztáznám, hogy van legjobb barátnőm, akiért bármit megadnék, és 1-2, de inkább 1 olyan ember, akiért majdnem mindent.)

Hogy én hogyan képzelek el egy idilli életet barátságokkal? Minden héten összejövünk, mikor kinél… beszélgetünk, mászkálunk, programokat szervezünk, meglepjük egymást néha, örömet szerzünk egymásnak… Valami ilyesmi. Egy kis társaság, ahol a tagok nem akarnak egymás nélkül élni.

Nekem nincs ilyen, valószínűleg az eddigi életem jócskán hibás ebben. Az általános iskolai barátságok sajnos lemorzsolódtak. Messze kerültünk egymástól, más iskola, új barátságok, stb… Középiskola? Elvileg itt kéne, hogy kialakuljanak azok a bizonyos baráti társaságok. Mivel én több iskolát megjártam, nekem ez is kimaradt, sehol nem volt elég időm arra, hogy ez megtörténjen.

Mikor bekerültem főiskolára, azt hittem, talán javulhat a helyzet. Igazából semmit nem javult. Első félévben még azt hittem, talán sikerülhet. Reméltem, hogy sikerülhet. Bár nem tudom hogy gondolhattam, hiszen világ életemben olyan baráti társaságokban voltam benne ideig-óráig, amikben csak fiúk voltak… Mindig a fiúkkal jöttem ki, csak velük tudtam bizalmas viszonyba kerülni, a lányokban nem bíztam. Nem is értem hogy hihettem, hogy egy lányokból álló társaság működhet. Elkezdődtek a széthúzások, és persze ha jön egy pasi, akkor a többi “barátnő” le van szarva… Nagyjából ennyiből állt ez az elmúlt viharos másfél év.

Ha mondjuk éppen valakinek nincs pasija, akkor dolgozik, messze lakik, vidéken lakik, vagy mondjuk az a kedvenc elfoglaltsága, hogy otthon ül, bámulja a tévét, és nem kommunikál senkivel, mert egy kommunikációs és kapcsolati csőd az egész ember… Bár kezdem azt érezni, hogy én is az vagyok. (mármint kapcsolati csőd…) Én mennék, csinálnám, buliznék, elmennék Bécsbe kirándulni, elmennék nyáron nyaralni, de egyszerűen SENKI nem vevő semmire. Nincs pénzem, nincs kedvem, nincs időm, lusta vagyok…

Már jóideje rájöttem, hogy új barátokra, új emberekre van szükségem, ha nem akarok én is nagymami életmódot élni. De hol találjon az ember ennyi idősen barátokat?

Eleve ott kezdődik a probléma, hogy lányokkal ebben a korban már lehetetlen ismerkedni. És nem is akarok… De mondjuk el lehet képzelni azt a szituációt, hogy egy buliban odasétálok egy lányhoz, hogy heló, ismerkedjünk… Azt hinné ferde hajlammal rendelkezem.:D Csak alkotólányokkal barátkozóm, persze mind jó messze lakik, és a szórakoztató levélváltásokon kívül sokat nem tudunk kezdeni egymással.:S

A fiúkkal való ismerkedéssel még nagyobb probléma van… Egy lány eleve nem megy oda egy fiúhoz, mert nem illik. Ha egy fiú odamegy egy lányhoz, akkor az semmi mást nem jelent, mint hogy akar tőle valamit. Pl. tegnapi példa: “Heló lányok, hadd mutassam be nektek a barátomat: Ő Adrián, 20 centis fasza van.” Majd arra kértek, hogy menjünk el velük a szállásukra, és Adrián még ráadásnak közölte, hogy szeretné látni a mellemet ruha nélkül. Ilyenek között keressen az ember barátokat?

Még ha sikerül is nagyjából értelmes emberekkel megismerkedni, koruknál fogva akkor is csak a társkeresés hajtja őket, vagy legalábbis egy egyéjszakás kaland megélésének lehetősége… Még ha azt is hazudja, hogy szívesen barátkozna, úgysem keres soha többé, mert tudja, hogy van barátom, tehát nincs esély arra, hogy barátkozáson kívül több legyen.

Ezen kívül más probléma is van a fiúkkal való barátkozással… Ha annak a fiúnak van egy barátnője, akkor a lányt biztosan zavarná, ha elkezdenék ismerkedni “élete szerelmével”, és cselszövőt látna bennem, aki el akarja csábítani. A másik fele pedig az, hogy nyilván az én barátom sem verdesi a seggét örömében a földhöz, ha fiúkkal ismerkedem, még akkor sem, ha tudja, hogy eszem ágában nem lenne bárkivel bármit kezdeni…

Tényleg ennyire nehéz az embernek találni néhány értelmes embert, akikkel jóban-rosszban egymás mellett állnak, és akikkel élvezetessé tehetik a szürke és unalmas hétköznapokat?

Hirdetést kéne feladnom?

Kriszti vagyok, 22 éves, barátokat keresek… Pff.

*összeomlás*

Na nem baj, gondoltam írok egyet.

Mostanában azt tapasztalom, hogy egyre elfajzottabbak az emberek, miközben én igyekszem levetkőzni azokat a hibákat, amiknek tudatában vagyok. Persze ez nem mindig sikerül. Néha képes vagyok elszámolni tízig, és valamire nem úgy visszaszólni, ahogy elsőre eszembe jut. Sokszor ez nem jön össze, de hát mire való az a sok előttem álló év, ha nem fejlődésre…?

Általánosságban most nem vagyok megelégedve magammal. Külső és belső átalakításokra van szükség, de egyszerűen az iskola mellett nem vagyok képes mindenre időt szakítani, és igazából magamat hanyagolom el ilyen szinten a legjobban. Bár sikerként könyvelhetem el, hogy amit felszedtem kilókat a pajzsmirigy miatt, abból már majdnem 3-tól sikerült megszabadulnom.:) Még legalább 5 vár rám, hogy végre elégedett legyek azzal, amit a mérleg mutat.

A diétával, amit csinálok, heti 1 kiló lemegy úgy, hogy nem kell éheznem, és nem kell agyon fárasztanom magam. Napi háromszor eszem, reggeli általában pirítós vajjal, sajttal, az ebéd (ha épp itthon töltöm) valami melegétel, sokszor csak egy natúr szelet hús salátával, a vacsora pedig szintén egy szelet kenyér, vajjal, felvágottal, vagy pirítós tonhalkrémmel… Napközben ha véletlenül megéhezek, akkor eszem egy Győri Édes zabfalatot (<3), vagy egy kis gyümölcsöt. “Csalásként” zabkorpa tablettát eszem, ami tényleg durván teltségérzetet okoz. De én személy szerint napi 3×5 helyett csak 2×5-öt veszek be. Na ennyit a fogyókúráról.:D

Ami az emberek elfajzását illeti… Mostanában valahogy a buszon, vagy bárhol, mindig sikerül olyan szerencsésen leülnöm, hogy egy csapat roma pár megálló után körém üljön.:D Ez többször megtörtént az utóbbi időben, és a téma köztük minden alkalommal az volt, hogy ki, mikor, meddig volt börtönben, és miért… Ezt nem annyira biztató hallgatni, ha ülnek körülöttem nyolcan.:D Én nem is értem… Az ilyet szégyellni szokás, nem? Vagy esetleg otthon, a 4 fal között megbeszélni a legszűkebb családi körrel… De nem a buszon, olyan hangerővel, hogy az egész busz hallja. Lehetséges ez egyfajta erőfitogtatás? Szándékosan ki akarják vívni, hogy a magyar ember féljen? Mindegy, ez se érdemel több szót…

Az iskola most nem olyan jó, mint az első két félév volt… Valószínűleg ez volt a beetetés, csupa jó tanár, jó tantárgyak… Most pedig a tantárgyak feléről nem tudom, hogy fogom teljesíteni.:D De legalább annyi pozitívum van ebben a félévben, hogy az előző átlagom 4,97 lett, szóval ha nem kerül homok a gépezetbe, akkor remélhetőleg fogok kapni ösztöndíjat.

Na meg is untam a dolgot…

Csak még egy: Elkezdődött ismét egy csodálatos valóvilág, remélem boldogok vagytok:D:D

Ma reggel ellátogattam végre a pajzsmirigy gondozóba. 9:10-re volt időpontom. Nagyon hamar bemehettem, már 8:45-kor kb. 9:10-kor már az utcán voltunk, végezve mindennel.

Bementem a doktorbácsihoz, kérdezgette, hogy vannak-e panaszaim… Azután máris átküldött egy gyors vérvételre, amit nagyjából 5 perc alatt le is zavartak. Kaptam időpontot szeptember 5.-re ultrahangos vizsgálatra, és szeptember 15.-re pedig ugyanide, ahol ma voltam, hogy kielemezzék a vérvételem és az ultrahangos vizsgálatom eredményét.

Akár ideges is lehetnék, hogy még mindig nem lehet tudni, hogy mi lesz, még mindig nem kapok gyógyszert, hogy mondjuk ne hízzak tovább, és ne hulljon ki több hajam… De nem vagyok ideges, mert olyan ellátást tapasztaltam a Károlyi Sándor kórház pajzsmirigy gondozójában, amilyet még soha sehol.
A bejelentkezésnél kedvesek, mosolyognak… A néni megkérdezte, hogy én fűztem-e a gyöngynyakláncom… Onnantól, hogy felvették az adataim, végig a nevemen szólítottak, szóval ne az volt, hogy “Üljön le, majd hívják…” mindezt életunt fejjel, hanem: “Ülj le Kriszti, majd hívni fognak.” Amikor a vérvételi papírt állították ki, a néni azt mondta: “Ülj le Krisztike, ráérsz még izgulni.” Lehet más nem örülne neki, de én szeretem, ha kedvesek és becézgetnek.:D És nem csak az asszisztensek és a vérvételes néni, hanem a doktorbácsi is a nevemen szólított. Megdicsérték a cipőm, és még a hajam is tetszett a vérvételes néninek. Úgyhogy pozitív élményekkel lettem gazdagabb. Nem úgy, mint az egyéb undormány orvosoknál, akiknél eddig jártam…

Szóval a lényeg, hogy szeptember 15 az az időpont, amikor végre talán tényleg kiderül, hogy mik a teendők.:)

Látom a fényt az alagút végén.

Olyan szörnyedelmes (van ilyen szó?) érzések uralkodnak bennem, hogy azt elmondani is nehéz lenne. Pedig szívesen elmondanám, ha teljes mértékben arctalan és névtelen maradtam volna már a blog kezdete óta… De sosem szégyelltem azt, aki vagyok, és amit gondolok. Most sem szégyellem, csak félek kimondani, mert bizonyos kapcsolataimban hatalmas lavinát indítanék el vele, ami talán elsöpörne mindent, de ha túl is élnénk, az emlék örökre megmaradna… Egyelőre nem látom át, hogy megérné-e borítani mindent, és szabadjára engedni az érzéseket, vagy inkább fojtsam magamba, és várjam, míg végül felemészt.

Ami a vérvétel eredményét illeti… Az derült ki, hogy rendellenesen működik a pajzsmirigyem, szóval a hajhullás szinte biztosan ennek az egyik tünete. És így már körvonalazódott, hogy igazából régóta van több tünet is… Csak nem kapcsoltam őket össze a tudatlanságomból kifolyólag, de így már minden világossá vált. Vagyis az még nem, hogy pontosan mennyire súlyos, és mi lesz a megoldás… Ugyanis most következik az, hogy a leletemmel vissza kell battyognom a háziorvoshoz, aki beutal pajzsmirigyambulanciára, ahova valószínűleg karácsonyra fogok időpontot kapni.:D Szóval ez a téma még mindig marad a folytatásos szappanopera kategóriában…

Most viszont a lelki állapotom szempontjából fontosabbnak tartom, hogy eldöntsem, hogy megosszam-e a problémáimat, vagy ne… Annyira szívesen leírnám, annyira kikívánkozik belőlem… Már ezzel álmodom, és álmomban képes vagyok mindent kimondani, ráadásul olyan könnyűnek tűnik. De amikor felébredek, hiába érzem magam baromi elszántnak, amint párbeszédet kezdek az illetővel, elszáll minden bátorságom…

Elég sok ékszert készítek, sok a megrendelés. Viszont az emberek elutaznak, programokat csinálnak, és szarnak arra, amivel én dolgoztam, jó ha egy választ ki lehet csikarni a legtöbbekből, hogy éppen mit csinálnak, és mi az oka, hogy nem tudják átvenni… Csak az ígérgetés, én költök rengeteget alapanyagra, megvalósítom az elképzeléseket, dolgozom, hogy a kedves vásárló minél előbb megkaphassa az ékszert, amit rendelt, de csak sokasodnak az elkészült ékszerek, a pénzem mennyisége pedig nem mondhatnám, hogy egyenes arányban van ezzel. Szerintem ez pofátlanság.  (Természetesen vannak kedves, rendes vásárlóim, akik becsületesen válaszolnak minden egyes levelemre, és amilyen gyorsan csak tudják, átveszik a megrendelt ékszereket. Ez a rész nyilván rájuk nem vonatkozik.)

Ami a nyaralást illeti, folyamatos akadályokba ütközöm, mintha a világon mindenki nekem akarna keresztbe tenni. Tegnap mondjuk olyan hisztirohamom volt, hogy azt hittem földhözverem a monitorom. De csodák csodájára, megszerveztem egy 4 napos kis kiruccanást a telkünkre. Ha összejön tényleg, elhiszem, hogy van isten. (na jó, nem biztos.)

Voltam strandon is… Sajnos Zsuzsi csak szerdára kapott szabadnapot, úgyhogy strandváró napon látogattunk el a Palatinusra. Ami annyit jelent, hogy mérhetetlen mennyiségű C-típusú egyén tartózkodik a strand területén. De olyan szinten, hogy CSAK nem idén barnult emberek ültek körülöttünk, és 15-20an jönnek egyszerre strandra. Egy 8 év körüli üres bőröndöt huzigált maga után, amit eléggé gyanítom, hogy estére meg kívántak tölteni olyan dolgokkal, amit magukévá tettek a nap folyamán.:D “Nézzétek ezt a napszemüveget, MOST HÚZTAM.” – Ilyen, és ehhez hasonló beszélgetéseket lehetett hallani. Itt tart a kedves hazánk?

Ami az egészségem illeti, a hajhullásom mondhatni csökken valamilyen szinten, de igazából az is lehet, hogy már nincs annyi hajam, hogy ugyanannyi hulljon ki egy nap, mint eddig.:D Végre eljött az időpont, július 12, amikor eljutottam bőrgyógyászhoz. Nem mondhatni, hogy barátságos volt, de legalább adott egy beutalót vérvételre és vizeletvizsgálatra, amiből talán kiderül, ha valami gondom van. A vérvétel ma történt. Ez is érdekes. Nem tudom máshol hogy zajlik ez a ceremónia, de nálunk a következő: Ha csak vizeletvizsgálatra jön az ember, akkor a hozott vizeletével bemehet egy kis ajtón, ahol áttöltheti pohárba, majd egy kis ablakon betolja a számával együtt.
Viszont ha vérvételre és vizeletre egyaránt megy az ember, egészen másképp zajlik. Ebben az esetben a pisivel töltött befőttesüveget be kell vinni a vérvételre. Ott a néni megkér, hogy bontsd ki, majd egy kis szívókával lecsapol belőle egy kémcsőre valót. Nem tudom, mennyire elképzelhető számotokra, de ez egy nagyon gusztustalan folyamat. Eleve ott ülsz, várod, hogy leszívják a véred, és ha ez a hangulat nem lenne elég, még megcsapja az orrodat a saját vizeleted szaga, és bámulod, ahogy egy néni szívogatja.:D Úgyhogy ha eddig még nem voltál rosszul, most biztosan. Szóval miután ez lezajlott, levettek 5 (!!!) cső mennyiségű vért. Eddig nekem 3 volt a maximum, és annál is mindig rosszul lettem, úgyhogy ez most kiütött kicsit.:D A néni átpakolt egy másik székre, ahol pihengettem, és anyu hozott be vizet.^^ Azóta nem tudom se kinyújtani, se behajlítani a karomat, mert baromira fáj, és be is dagadt.:D juhúú. De legalább lassan meglesz az eredmény, szóval már csak arra várok, hogy mikorra kapok időpontot a bőrgyógyászaton, hogy visszamehessek érte…

Na, most legyen ez ennyi.

(fura amúgy, hogy néha vissza szoktam olvasni a blogomban nagyon régi bejegyzéseket, és azt sem tudom, miről beszélek:D:D:D)